„Ha köszönni kell, anyám megszorítja a kezemet. Néha rossz embernek köszönök.” – az ehhez hasonló nüanszok, az apró rezdülések érzékeny megfigyelése teszi rendkívülivé Harag Anita első kötetének novelláit. A Petri György-díjjal és Horváth Péter Irodalmi Ösztöndíjjal kitüntetett szerző kivételes alapossággal fedezi fel az őt körülvevő és a benne rejlő világot, miközben szakértői szemmel válogatja ki azokat a kulcsfontosságú részleteket, gesztusokat, mondatokat, amelyek az emberek közötti viszonyrendszereket meghatározzák.
A novellák elbeszélőinek helyzetét mindig valamilyen társas függés határozza meg. Ezekben a szövegekben nincsenek hosszú leírások, belső okfejtések, hangos drámák; a tragédiák – a halál, a hipochondria, az elnyomó természetű kapcsolatok, a nyelvi idegenség, a társas magány – két félmondat határán bújnak meg. Az esemény soha nem a nyelvben történik, a nyelv csak ábrázol, az elbeszélő távolról figyel, vagy túl közelről ahhoz, hogy mindent el tudjon mondani, azonban az olvasó a sejtetés és a kimondás közötti érzékeny egyensúlynak köszönhetően pontosan látja az elhallgatások mögötti igazságokat. Ezeket a világokat a részleteik határozzák meg: nem tudjuk, hogy a szereplők hogy néznek ki, milyen a hangjuk, a hajszínük, szeplősek-e vagy görbeorrúak, mégis látjuk az őket körülvevő, privát valóságot, a tóparton ülő nagymamát, ahogy piros tollal fejtegeti a keresztrejtvényt, vagy a fiatal párt és a kutyapisis shaggy szőnyeget.
Harag Anita Magvető Könyvkiadó által megjelentetett novelláit azoknak ajánlom, akik szeretnek néha megállni és szemlélődni. Azoknak, akiket lenyűgöznek az apró részletek, és meglátják a karcokat egy régi olajfestményen, vagy észreveszik mások vasalatlan gallérját. Akik miközben ülnek a buszon, észre veszik, hogy a szemben ülő épp az ujjait tördeli, és felteszik a kérdést, hogy miért.