Tompák a kések – Kiscsillag turnézáró a Kobuciban – Koncertkritika

f21.hu 2020. aug. 18. 0 0

A Kiscsillag zenekar tíz állomásból álló turnéját zárta a Kobuci Kertben.

Szerző: Karádi Gergő

A Kiscsillag zenekar Tompa kések című új anyagát hallgatva két kérdés is felmerül. Egyrészről az, hogy a zenekar – mint szerzői egység –  az elmúlt éveiben, mikor más művészeti valóságokba utazott, mennyire tudott birokra kelni abban a realitásban kialakult szerepével, és identitásából mekkora szeletet nyisszantott le azzal a céllal, hogy azt csúcsra járassa. Másrészről pedig kérdéses, hogy mennyiben volt intuitív döntés megidézni egy sokkal régebbi Kiscsillag világot.

Hasonló kérdések merültek fel bennem, mikor megérkeztem Budapest egyik legbarátságosabb szabadtéri koncerthelyére, a Kobuciba.  Az első megállapításom az volt, hogy a Kiscsillag zenekar – számos hasonló korú alternatív megmozdulással ellentétben – korosztályosan nem tudta tartani a szélesebb spektrumon való mozgását. Ahogy körbenéztem, leginkább a középkorú Lovasi rajongók gyülekeztek a színpad elé a Gyors autóval című dal alatt.

A koncertdinamikák történetében jártas kritikus, aki nem mellesleg a zenekar történetét is figyelemmel kísérte szinte a kezdetek óta, ilyenkor azt gondolhatja, hogy valószínűleg egészen szürreális kémiai folyamatok fognak lezajlani zenekar és közönsége között, hiszen a Kiscsillag (egészen a Semmi Konferencia című előadásig) jó pár gesztusában fesztiválzenekar is. Az első lemezek által kialakult identikus kérdések a koncert dramaturgiáját is meghatározzák, főleg a színházi valóságok felé tett utazás és a rock and roll összefésülésének nehézségei által. A fő kérdés az, hogy ezt a kettéosztott világot, ezt a kétpólusú identitást hogyan lehet egy releváns koncertté gyúrni úgy, hogy egy egységet kapjunk, valami olyat, amiről el tudjuk mondani: igen, ez a zenekar így beszéli el a világot.

ÉTOSZ

Pozitív vonzatai is vannak annak a folytonosan önfogalmazó jellegnek, amely Lovasi Andráshoz köthető, és amelyet a kilencvenes évek undergroundja oly annyira üdvösnek talált, miszerint a Lovasi világ, mint szerzői szféra, önmaga Genezisét játssza újra annyiban, hogy szüntelen csak keletkezik, a keletkezés aktusa érdekli csupán. Vannak olyan művészek, akik ezt egyszerű bárdolatlanságnak látják, egy kidolgozatlan színpadi és szerzői intenciónak. Azért nevezem ezt pozitív fenoménnek, mert a  műfajnélküliség látszatfátyla alatt sokkal nagyobb művészi játékterek húzódnak, melyek a forma láncát szakítva, hiteles reflexiókkal a konkrét ember megszólításának tereivé tudnak válni. Vannak olyan szerzők is, kik azt állítják, hogy a folytonos keletkezés kötelét igen is el lehet kapni, meg lehet ragadni, tanulhatóvá válik a folyamat. Így a játékterek természetesen szűkülhetnek, mert a szerző tudatosan lát rá saját fordulataira, étoszának kontúrjaira.

A koncert elején frontemberi szerepvállalásában is hasonló utak sejlenek fel. Lovasi Az első négy-öt dal esetében az átkötő szövegekkel megpróbálja szorosan összekapcsolni a dalokat (Gyors autóval, Szeles, Kicsiknek az égben, Lesz egy hely, Táncos lányok), ez egyértelműen az a tudatos rálátás, ami a narratív énjéből fakad, az eddig elkészített előadások hatása (Idáig tudom a történeted I-II. ; Semmi konferencia). Természetesen ettől aztán eltér, hiszen az említett előadások elbeszélésmódját egy szabadtéri rock and roll koncertre átültetni nem lehet, főleg nem egy turnézáróra. A közönség nem reagál túl interaktívan a hosszabb konferanszokra, viszont a Lovasi étosz (egy megrajzolt kép, mi tündököl), működőképessé teszi a már-már performanszként is értelmezhető megnyilvánulásokat.

DINAMIKA

A 2015-ös Kispál és a Borz visszatérés a Fishing On Orfűn egy nehezen induló koncert volt – hiszen a frontember belső rezdülései is irányítják a koncert dinamikáját. Itt a Kobuciban is hasonló érzésem volt, azzal a különbséggel, hogy emellett az is észlelhető volt, hogy a zenekar új lemezét valahogy nem fogadja a közönség, nem tudnak rákapcsolódni. A tracklist összerakásánál figyelembe is vette ezt a zenekar. A koncert gyakorlatilag két részre osztható, az első felében játszották el az új lemez dalait – néhány dallal kiegészülve a Szeles és Semmi konferencia lemezekről, illetve a Néniket a bácsiknak anyagról is befért egy dal – a második felében pedig beindult a slágergyár, egymást követték a legnépszerűbb dalok (Ha én lennék, Tompa kések [amely az egyetlen dal az új lemezről, ami egy vérbeli koncertdallá küzdötte magát], Van-e szándék, Fishing on Orfű, Örökre a szívembe zártalak, Hú, de sötét, Légyszíves, Kockacukor). Az második blokkot a közönség végigtombolta, egyértelműen megszülettek a fesztiváldinamikák, ha valaki a koncert első felével nem is tudott annyira utazni, ezzel a dalsorral rajongását megszilárdíthatta és egy varázslatos szombat estét élhetett át.

A zenekar által feltett kérdésre, miszerint „Hol van a boldogság?”, a válasz egész egyszerűen megvan. A közönség részéről. Viszont a zenekar szempontjából nem egészen egyszerű a helyzet, hiszen szerzői részről evidensen mindig az új dalok azok, melyek éppen elmesélik, hogy hol áll a zenei közösség. Sok szempont fut össze ebben a kérdéskörben, de talán a legfontosabb az, hogy a Kiscsillag zenekar sokszínű világa és más valóságokba való utazásai mennyire csorbítják a kifelé mutatott identitást, valamint mennyire nehezítik meg a közönség ösztönös rákapcsolódását az új anyagokra. Valójában nem is a koncert problematikája ez, de egyértelműen élőben ütközik ki legjobban ez a feszültség. A zenekar viszont fantasztikusan játszik, szinte hibátlanul, az aprólékosan hangszerelt, sok helyen négyszólamú vokállal megtámasztott dalok – ha azokat külön entitásként kezeljük – jól vannak artikulálva, nincsen session érzetünk, a fiatal zenészek egyértelműen teljesen jelen vannak a zenekari térben, főleg Szesztay Dávid, aki több dalban is megkapta a főéneket.

IDENTITÁS

Egy ilyen koncert természetesen hordozza az első két lemez garázsszellemiségét, ugyanolyan egyszerűek a bemondások, ugyanolyan gitáros az egész. Fontos pont a zenekar életében a Tompa kések, ez a dalok eljátszásánál is érezhető: A Tompa késekből minden emanál, amit eddig Kiscsillagként ismertünk, és mindez úgy történik meg, hogy nincs benne se görcs, se gáncs, viszont ha megszólal a Van-e szándék, mindez borul.

Összességében elmondható, hogy a Kiscsillag bizonyos szintű továbblépést tett ezzel a lemezzel és az ahhoz leszervezett turnéval és ez igen ritka az ilyen múlttal rendelkező előadók, szerzők esetében. Az a kérdés, hogy a produkció mennyire tudott birokra kelni saját, eddig kialakult identitásával, nagyjából eldőlni látszik, hogy egyelőre jól veszi ezt az akadályt, mely vívódás talán a legnehezebb a szerzőiségben, viszont ennek az akadálynak az átlépése felé ez csak az első lépcsőfoknak látszik.  Nyitott kérdés továbbá az, hogy mennyiben volt intuitív a zenekar önmagába való visszatérése, Lovasi Andrásnak ez újrajátszás csupán, vagy a reflexiók legitim intézményesítése. A koncertet végighallgatva azt gondolom, hogy a tudat és az ösztön libikókázik ebben a kérdésben, és hogy ez balanszba tud-e kerülni, vagy, hogy melyik önrész kerül felül, ezt a további művészeti tevékenység majd elbírálja.


Szollár Zsófi galériája


Tags: gitár, Kiscsillag, Kobuci, Kobuci Kert, koncertfotó, kritika, Lovasi András, pop, Rock Categories: ZENE
Related Posts