Akármilyen meglepőnek tűnik, máris túl vagyunk az évnek több mint felén, ami azt jelenti, hogy ideje kicsit visszatekinteni, és megnézni, milyen sorozatokkal köthettük le magunkat az év első felében. Persze ott vannak az örök klasszikusok, amiket nem számít, hányszor látott az ember, vagy aminek már alig vártuk a folytatását, mint például a BoJack Horseman záró évada, vagy a Stranger Things, de most olyan, általam emlékezetesnek tartott sorozatokat fogok felsorolni, melyek idén jelentek meg.
Az első sorozat, amiről úgy gondolom, hogy helye van egy ilyen listán, az nem más, mint Az idegen (The Stranger), amely Harlan Coben bestsellere nyomán készült krimi, pszichothriller. Az angol sorozat olyan kérdéseket jár körül, hogy mi van akkor, ha a biztosnak hitt pontok meginognak, ki az, akiben megbízhatunk. A család, a barátok, az emberek, akikről azt hittük, hogy ismerjük őket, egyszer csak egy másik oldalukat mutatják és nem lehet eldönteni, hogy melyik az igazi. A sorozat két szálon indul. Az egyik, amikor az Idegen (Hannah John-Kamen) titkokat árul el Adamnek (Richard Armitage) a feleségéről, a másik pedig egy lefejezett alpakka kapcsán bontakozik ki. A szálak végül összefonódnak, de közben egy percig sem unatkozik a néző, nem lesz kiszámítható a sorozat. Talán csak a lezárás volt, ami túl szépen lekerekítette a történetet, de végül is minden a helyére került, nem maradtak elvarratlan szálak. Az emberközpontúság végig jellemzi a sorozatot, és bár egészen specifikus élethelyzetek sorakoznak fel, mégis azt az érzést kelti, hogy bárkivel megtörténhet, és semmi sem biztos, még az sem, amiben egész életünkben hittünk.
A második sorozat, ami felkerült a listára az Ez így nem OK (I Am Not Okay With This), ami kicsit személyes kedvenc is lett az idei sorozatok körül. Joggal mondhatjuk, hogy aki szerette az A ki***tt világ vége (The End of the F***ing World) című sorozatot, akkor ez is kedvére lesz. Mindkét sorozat Charles S. Forsman képregénye alapján készült, és mindkettőt Jonathan Entwistle rendezte. Hangulatában, képi világban is erőteljesen érződik ugyanaz a stílus. Mielőtt elkezdtem volna nézni, úgy voltam vele, hogy ez a sorozat is beáll a sorba a többi tiniproblémákkal foglalkozó sorozat mellé, de kellemesen csalódtam benne. Van benne valami, amitől más lesz, talán a misztikus vonal beemelése, amitől olyan, mintha egy X-Men-hős eredettörténetét néznénk. A sztori egy igazi felnövéstörténeten vezet végig, ahol Sydney (Sophia Lillis) apja elvesztése után próbálja kordában tartani érzelmeit, ami egyre kevésbé megy neki. Közben összebarátkozik Stanley-vel (Wyatt Oleff), a helyi fura gyerekkel, aki igazi szövetségesévé válik. Minden tinédzser arra vágyik, hogy elfogadják őt olyannak, amilyen, de ehhez előbb önmagát kell megismernie és elfogadnia. A sorozat rövid, nevezhetnénk egy feldarabolt filmnek is, éppen csak felvillant dolgokat, de ezt olyan finoman adagolt, önreflexív humorral teszi, hogy mindenképpen kíváncsi lettem a folytatásra.
Ha valaki még több misztikára vágyik, akkor a Kulcs a zárját (Locke & Key) talán elnyeri a tetszését. A sorozat alapja Stephen King fia, Joe Hill által írt, és a chilei Gabriel Rodriguez illusztrálta képregényszéria. A történetet előzőleg már a Fox csatorna, a Universal, valamint a Hulu is tervezte megfilmesíteni, de végül a Netflix-hez került. A képregénysorozat hat kötetből áll, amelyből az első kettő szolgáltatja a sorozat fő cselekményét, de vannak eltérések a kettő között, mint például, hogy a képregényben az apát, Rendell-t két gyilkos támadja meg, míg itt csak Sam (Thomas Mitchell Barnet). A sorozat +13 besorolást kapott, aminek célja a tágabb közönségréteg elérése volt, de éppen emiatt az igazán jó jelenetek kimaradtak, sőt, kikerültek az ellentmondásosabb karaktervonások is, ami gyengíti a sorozatot a képregénnyel szemben. A történet egy misztikus keretbe helyezett traumafeldolgozás és a felelősség, felelősségvállalás kérdéskörét járja körül, de sokszor veszít a tétjéből a finomítások miatt. A képregényben például Tyler egy molettebb fiú, akit kiközösítenek az iskolában, míg a sorozatban majdhogynem ő a helyi szépfiú, aki után minden lány megfordul. Kinsey szintén az első perctől beilleszkedik az új környezetbe, hiányzik az igazi belső küzdelem, ami motiválja a szereplőket. Hogy miért lehet mégis ajánlani ezt a sorozatot? Egyrészt a kútban élő hölgy, Dodge (Laysla De Oliveira) és a legkisebb testvér Bode (Jackson Robert Scott) párosa lesz az, ami hátán viszi a sorozatot. A kettejükhöz fűződő szál a legárnyaltabb és a leghitelesebb mindvégig. Az utolsó rész helyreteszi az addig kilógó szálakat és csavar egyet a történeten, ami miatt várni lehet a folytatást.
A valóság és a misztikum határán mozog a Messiás (Messiah) című sorozat, amely azzal a gondolattal játszik el, hogy mi lenne, ha napjainkban jönne el hozzánk Jézus. A sorozat komoly vallási kérdéseket feszeget. Amikor megjelenik egy fiatal, magát Al Masih-nak, az új messiásnak nevező férfi (Mehdi Dehbi), ő próbál túllátni a vallási és a kulturális különbségeken, és azt kiemelni, ami mindkettőben közös, mégpedig a szeretet és a béke iránti vágy. Miközben látszólag csodákat tesz a világban, a CIA nyomozása során mégis felvetődik a kérdés, hogy valóban békére törekszik vagy csupán egy újabb militáns szektaépítőről van szó. A sorozat nem tablószerű, egyszerre működnek benne a külső és a belső konfliktusok egyéni szinten is. Egyszerre sétálunk át a Közel-Kelet ingoványos talaján és a politikai érdekek által vezetett társadalmon, ami által egy precíz, sok rétegbe betekintést engedő társadalmi rajzot kapunk.
Szintén vallási kérdésekkel foglalkozik Az új pápa (The New Pope) is. Sokat gondolkodtam, hogy van-e helye egy ilyen listán, hiszen bizonyos értelemben Az ifjú pápa (The Young Pope) folytatása, de ugyanakkor önálló egészként is megállja a helyét. Egy mély, filozófiai kérdéssel foglalkozik, mégpedig, hogy létezik-e Isten a hiten kívül? Ugyanakkor magára az egyházra is rákérdez, miszerint politikai-gazdasági intézményként létezik, vagy spirituális mentor szerepét próbálja betölteni? Szembe állítja a tradíciót és a modernizációt. Egyszóval sok kérdést vet fel, amiken el lehet gondolkodni, de a konkrét válaszokat mindenki magának kell megtalálja. Az előző évad/sorozat végén Lenny Belardo, azaz XIII. Piusz (Jude Law) látszólag meghal, mint most kiderül, csak kómába esik, ezért Angelo Voiello kardinális-államtitkár és famulusai új pápát választanak John Brannox, azaz III. János Pál (John Malkovich) személyében, miközben az egyházat radikális iszlamista fenyegetések érik. Az új pápa hasonlóan karizmatikus, mint elődje, viszont teljesen másképp. Magában tépelődő, neurotikus angol, aki próbál napirendre kerülni és felszámolni a pedofília problémáját. Míg elődje elzárkózott a nyilvánosság elől, ő kihasználja a média figyelmét és olyan sztárokkal veszi magát körül, mint Marilyn Manson vagy Sharon Stone. Bár vallási kérdésekkel foglalkozik, még sincsenek egyértelműen jó vagy rossz karakterek, a mellékszereplők is árnyalt személyiségek, mint például Angello Voiello karaktere, aki rájön, hogy sosem lesz annyira kiváló szónok, hogy pápa lehessen, ezért a háttérbe húzódva irányítja a dolgok menetét, ugyanakkor örökbefogadott fogyatékos neveltjével való kapcsolata a sorozat legmeghatóbb pillanatait adja. Emellett persze ez is tele van érthetetlen, megmagyarázhatatlan, metafizikai elemekkel, de nem is megértetni, inkább éreztetni kell az üzenetét, amit Sorrentino zseniálisan meg is csinál.
Kanyarodjunk kicsit vissza a tényleges valósághoz. A Gabriel Fernandez akta (The Trials of Gabriel Fernández) a Netflix true crime dokusorozatának egyik darabja, ami mellett nem lehet csak úgy elmenni. A sorozat +16 besorolást kapott, de bármilyen korosztályban megterhelő végignézni, mégis fontosnak tartom megemlíteni, beszélni róla, hogy az ilyen és az ehhez hasonló esetek többé ne fordulhassanak elő. Gabriel Fernandez története nem csupán azért annyira megrendítő, mert anyja, Pearl Fernandez és annak élettársa, Isauro Aguirre halmozottan megalázták és kínozták a gyereket, míg bele nem halt sérüléseibe, hanem azért is, mert mindeközben a szociális munkások többszöri bejelentés után sem tettek semmit. A sorozat többek között felhívja a figyelmet a családon belüli erőszakra, a homofóbiára, ugyanakkor arra is, hogy figyeljünk a környezetünkre és ne féljünk közbelépni, mert ártatlan életeket menthetünk meg. Valóban nem könnyű végignézni a képsorokat, ahol részletesen feltárják, mi vezetett Gabriel Fernandez halálához, de nem is fordíthatjuk el a fejünket, amikor emberi mulasztások ártatlan életeket követelnek.
Összefoglalva, idén is bőven akad választék, mindenki megtalálhatja a saját ízlésének megfelelőt az eddig megjelent sorozatok között, az is, aki egyszerű kikapcsolódásra vágyik és az is, akit éppen komolyabb témák foglalkoztatnak.
