Figyelem! Ebben a műben tárgyak véreznek, sikítanak, és épphogy csak a szemeteszsáknak nincsen neve. Minden másra ott a márka. Bret Easton Ellis kultikus könyve nem ad arcot, de tetőtől talpig minden brandben. A sikeres filmadaptáció és a regény, bár egy tőből fakad, utóbbiban nem szerepelnek emberek. A konzumtársadalmi szatíra, a szó túl szoros értelmében tárgyias.
A késő 80-as évekbeli New Yorkban szürke mindennapjait ecseteli egy húszas évei közepén járó üzletember, aki mellesleg pszichopata sorozatgyilkos. A fejezetcímek egy határidőnapló bejegyzései is lehetnének, hasonlóképp távoli az elbeszélés a napi rutin, randevúk, szex vagy gyilkosságok kapcsán. Patrick Bateman a korszak luxuscikkei közt arról tesz csak említést, ami megvehető és megfogható, ami a felszín. A narrátor úgy működik, mint a környezet élettelen elemei.
Márkanevek találkoznak, míg férfiak és nők tévesztik össze egymást pusztán öltözködésük hasonlósága alapján. Bateman nem beszél arcvonásokról – sajátjáról vagy máséról –, egyedül a fizikum, a forma kerül szóba, és a megjelenés. Ami marad: a méregdrága ruhák, a versengő asztalfoglalás, a névjegykártyán pedig nem a név, ami számít: egyedül a kifizetett érték. Irigység, harag és undor váltja egyedül az általános közönyt. Bateman más érzelmeket csak Genesis, Whitney Houston és Huey Lewis dalokból ismer, de átélni nem képes őket.
A mű világában nem az emberséges, sokkalta inkább a tárgyias erkölcs uralkodik. Ápolt külső, minőségi berendezés, drága holmik és fine dining ételek hierarchiája. Az élő hús, mégis a legizgatóbb termék, legyen egy sikátorban bűzlő hajléktalan, egy szembejövő pincsis buzi, felrendelt luxusprosti, random lány vagy bárki. Az előítéletekkel felszerelt Patrick Bateman számára – még ha irigységből is öl – a kiszolgáltatottak és hátrányosan megkülönböztetettek jelentik a valódi élvezetet. Ahogy az emberi kapcsolatok sem merülnek mélyebbre, mint a tárgyakhoz való viszonyok, úgy a főszereplő brutális tettei is a tárgyilagosság szintjén maradnak. A merev stílusban leírt nemi erőszak, kínzás és kannibalizmus leginkább egy használati kézikönyv szövegére emlékeztetheti az olvasót.
Nyelvezetének érzelemmentessége nem teszi szórakoztató, könnyed szatírává. A fogyasztói kultúra végletekig való karikírozását hűvös szilárdságban tartó elbeszélés addig feszíti magát, míg Batemen elborult pillanataiban fel nem oldódik, mint időleges termékhiba az embertárgy helyesnek vélt funkcionálásában. A halmozódó áldozatoktól folytonosan táguló űrt viszont nem lehet betömni még többel. Nem érkezik megoldás vagy fejlődés, emberi értelemben. Kész eszközzel kezd az olvasó, melynek ismertetője után is csak rendeltetése válik véglegesen világossá.
Az Amerikai Psycho elbeszélőjének lencséin át látjuk, hogy nevel a Panasonic TV, a Toshiba videómagnó, a Turchin-féle dohányzóasztal, a Maud Sienna szőnyeg, a Sony ébresztőóra. Gucci, Louis Vuitton, Ralph Lauren, Enrico Hidolin, Hugo Boss, Bottega Veneta és a Brooks Brothers nem farkas falka, annál embertelenebb, ahogy a gyermek is, aki köztük nő fel. Minden berendezés, minden eszköz, minden dolog pótolható, akárcsak a precíziós formatervezésű P. Batemen modell – márkája: ÜRES.
