Szophoklész Antigoné című tragédiájának egyik sztaszimonjában az az elhíresült mondat van, hogy „Sok van, mi csodálatos, de semmi sem olyan csodálatos, mint az ember…”. Ezt az általánosítást egyedivé téve Kosztolányi Dezső Halotti beszédében úgy parafrazálja, hogy „Szegény a forgandó, tündér szerencse, hogy e csodát újólag megteremtse.” Illetve a következő sor is ebben a versben található meg: „S, mint fán sem nő egyformán két levél, a nagy időn se lesz hozzá hasonló.” Ez az antik és 20. századi magyar klasszikus jutott eszembe, miközben olvastam Nguyen Ngoc Thuan kisregényét, mely szintén az emberi élet nagyszerűségét és egyedülállóságát hirdeti.
Szerző: Pap Rebeka
A vietnámi szerző, eredetileg festőművész, irodalmi munkássága mégis hatalmas nemzetközi népszerűségnek örvend. A Csukott szemmel nyiss ablakot című kisregénye a 2004-es első publikálása óta húsz kiadást élt meg hazájában. Angol, svéd, thai és immár magyar nyelvre is lefordították. Utóbbit Háy Jánosnak köszönhetjük, aki saját kommentárja szerint egy ültő helyében olvasta végig a regényt vietnámi tartózkodása alatt, és olyannyira megfogta őt az az érzékeny figyelem és egyszerűség, melyet ez a történet ad, hogy elhatározta, lefordítja magyarra a művet.
A regény főszereplője egy kisfiú, aki elsősorban apja segítségével értelmezi a világot, ismerkedik önmagával és az emberekkel. Fordulatokban gazdag, szenvedéssel teli eseményekről és megpróbáltatásokról nem beszélhetünk, mégis elgondolkoztató a történet a maga egyszerűségében.
„Nincs annál csodálatosabb, mint a nevükön szólítani azokat, akik a legközelebb állnak hozzád és a legfontosabbak neked.”
Ez a mondat szíven üt, pedig talán semmi újat nem mond. Inkább azt mondanám, elandalgunk felette: a név kötelez – szoktuk mondani, a szerző pedig itt érzéseket kapcsol a névhez. Fontos a név, hiszen ez az énünk egyik alappillére, melyet a szüleinktől kapunk, akiknek többnyire megvan a határozott válaszuk gyermekeik névválasztásával kapcsolatban. Kezdetben csak ez különböztet meg minket másoktól, később azonban egész lényünk teszi különlegessé és egyedivé a nevünket. Egyszerre a felmenőinkhez kapcsol és identitást ad, de ami igazán széppé tesz egy nevet, az a gyengéd érzelem, mely a szeretett személyhez köt minket.
„Minden gyerekben van valami jellegzetes. Van, akinek furcsa a szeme, másoknak furcsa az orra, vagy furák az ujjai. Csak figyelj és magad is meglátod. Ha figyelsz, sok titkot meg fogsz tudni a körülötted élő emberekről.”
Azt hiszem, mindegy, hogy az ember tíz éves vietnámi kisfiú, harmincöt éves amerikai családanya vagy kiskamasz magyar diáklány, valahol mindannyiunkban dolgozik a megfelelési vágy, az örök elégedetlenség magunkkal szemben, különösen, ha a külsőnkről van szó. Rettegünk különbözni másoktól, akár egy-egy apró dologban is. Pedig, ha belegondolunk, pont ezek a kis hibák, csekély tökéletlenségek azok, melyek igazán egyedivé tesznek minket, ezek azok a csakis ránk jellemző részletek, melyekre a szeretteink mosolyogva gondolnak.
A fent említett titok szintén egy elő-előjövő motívum a történetben, mely szokatlan módon nem pejoratív tartalmú. A titkok általában azok a múltbeli döntések, tettek, melyekhez a szégyen és a csalódottság érzése társul. Azzal, hogy ezeket félünk megosztani a szeretteinkkel, eltávolítjuk magunktól a családtagjainkat és barátainkat. A Csukott szemmel nyiss ablakotban azonban a szeretet megnyilvánulásait jelentik. Azok az apró gesztusok, tulajdonságok vagy közös emlékek lesznek a titkok, melyeket csakis az ezeken osztozó két személy tud, ezzel összekapcsolva őket, elmélyítve a kapcsolatukat.
„Az egészséges, sértetlen test mindig csodálatos. Az emberek, mikor elveszítenek egy darabot a testükből, elveszítenek egy darabot a boldogságukból is.”
Mennyiszer panaszkodunk a körülményeinkre, akár olyan dolgokra is, melyekre nincs hatásunk! Képesek vagyunk egy életen át aggódni, miközben fel sem tűnik, hogy milyen szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy egészségesek vagyunk és minden testrészünk ép. A főszereplő, bár szintén rádöbben erre, és megállapítja, hogy mennyire boldog lehet a saját, ép teste miatt, nem nézi le vagy utasítja el a megcsonkított Húng bácsit. Épp ellenkezőleg, segít neki, hogy egy kicsit boldogabb legyen.
De akármennyire a szeretetre és tiszteletre nevelnek valakit, nem lesz hibátlan. Főszereplőnk képes bántani és gonoszkodni is, ráadásul mindezt egy szegény koldus fiával teszi. Jól mutatja ez az emberi természet szomorú valóját: szeretjük a hatalmat, az erőszakot, mert ezzel mások fölé kerekedhetünk, többnek érezhetjük magunkat. Különösen akkor, ha a másik elesettebb nálunk, mégsem hunyászkodik meg előttünk. De mint a törődés és gyengédség, úgy a hibázás is emberi dolog. A szerző épp attól lesz hiteles, hogy ezt is beleszövi főszereplője gyerekkori élményei közé.
„Tudod, az ajándékot nem utasítjuk el. Az ajándék mindig nagyszerű dolog. Amikor ajándékot adunk, vagy kapunk, mi is jobbak leszünk általa. Csupán az ajándék miatt.”
A kisfiú egyik legfontosabb leckéje az, hogy megérti, mi az ajándék, mit jelent ajándékozni. Az apja ráébreszti, hogy ez túlmutat a tárgyakon, a fizikai valóságon, a szándék és az érzelem a fontos, amely az indikátor volt. Azt is megérteti a fiával, hogy mennyire elmélyíthet egy kapcsolatot az ajándékozás, és hogy minden szerettünk élete jutalom számunkra. Jutalom a létezésük és a velük töltött idő is.
A legkedvesebb fejezetem a regényből a Csukott szemmel nyiss ablakot című volt (talán nem véletlen, hogy az egész mű címe is ez lett!). Az apuka azt tanítja a fiának, hogy behunyt szemmel szagolja ki a kert virágait, ő pedig olyan szintre fejlődik ebben, hogy ha kitárja az ablakot, meg tudja mondani, hogy éppen milyen növény virágzik. Elmés allegóriája ez annak, hogy a gyerekek alapvetően az érzékek által ismerik meg a világot. Kis korban sokkal erősebben hajtják őket az ösztönök, érzékenyebben reagálnak különböző atmoszférákra és jelenségekre, mint felnőttként, mikor ennek a természetes reakciónak átveszi a helyét az értelmezés, a világ intellektuális feldolgozása. A fiúcska látja maga körül a tragédiákat: egy kisbaba elvesztését, a gyász feldolgozását, a nyomorék vagy éppen hajléktalan ember kiszolgáltatott életét, de igazán nem érti ezeknek a helyzeteknek a súlyosságát, mert ő maga még nem tapasztalta meg a halál kegyetlenségét, a folyamatos, szűnni nem akaró együttélést a hiánnyal. Ezért kezeli ezeket a szomorú jelenségeket életünk természetes részeként. Csak a kisregény legvégén található fordulat hozza el számára a felismerést. Barátja élet és halál között lebeg, és ő akkor gondol először arra, hogy milyen lesz egy szerette nélkül az élet. Ekkor tudatosul benne, hogy egy egyedi, csodás dolgot veszíthet el, és ő tehetetlenül nézi az eseményeket, tudva, hogy semmit sem tehet a játszótársáért. Ez lesz az első igazán megrázó élménye, mely a felnőttkor felé tereli.
Azt hiszem, a fenti részletek alapján nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom: ez a könyvecske nem gondolati nagyságával vagy felkavaró részletei miatt lett tömegek kedvence; esztétikája a lélekemelő, puritán szépségében rejlik. Egy késhegynyi a vietnámi világból, egy jó adag gyerekkori emlék, egy marék az élet apró örömeiből, és egy teáskanál a titkos hozzávalóból, mely felnyitja a szemünket a természetesnek hitt, csodálatos dolgokra. Tökéletes recept egy kellemes, meleg nyári estére vagy egy strandolós délutánra.
