21 Oscar- és 31 Golden Globe-jelölés büszke tulajdonosa. Minden idők egyik legnagyobb hatású színésznője. Harcos feminista (vagy ahogy önmagára hivatkozik, humanista) aktivista. Anya és feleség. Sokféle jelzővel és titulussal illethetnénk Meryl Streepet, kultúránkra gyakorolt hatása azonban megkérdőjelezhetetlen. Erin Carlson könyve ezen makulátlan kép mögé nyújt betekintést, emellett pedig megismerteti az olvasóval a páratlan színésznő munkamódszereit.
„A családom bennem él”
Még mielőtt eme páratlan pályafutást taglalnánk, megismerkedünk Meryl Streep felmenőivel. A háromszoros Oscar-díjas színésznő családfájában angol és német ősöket is találunk. A könyvben megjelenő idézetek szerint Meryl mélyen hisz a transzgenerációs traumákban, vallja, hogy családunk korábbi emlékei meghatározzák a mi élményanyagunkat. A szerető szülői háttérnek már logikus következménye, hogy Streep később maga is boldog családban él (első nagy szerelme egyébiránt a többek között a Keresztapából is ismert, tragikusan fiatalon elhunyt John Cazale volt). A könyv terjedelmének kifejezetten csekély hányada foglalkozik a családdal, Carlson – és interjúalanyai – vastag ecsetvonásokkal festik fel csupán az idilli képet, érezhető azért, hogy Streep igyekszik megkímélni közvetlen környezetét a nyilvánosságtól.
„Meg akartam tanulni, hogy hogyan legyek vonzó és érdekes”
A mű egyik legerősebb része az a szakasz, melyben Streep fiatalkorát, korai szárnybontogatását látjuk. A mindig karakán véleménnyel rendelkező, különleges arcú lányt az osztálytársai nem kedvelték, épp ezért kitalált magának egy alternatív személyiséget, melynek keretein belül huncut nevetések kíséretében dobálhatta szőke fürtjeit. A színjátszás tehát már itt elkezdődött. A főiskolán aztán néhány komoly színpadi siker önbizalmat adott Streepnek, azonban a Hollywoodba vezető út bizony még számára is rögös volt. A rendezők, casting direktorok nehezen találták a bekategorizálhatatlan lány helyét. Bizonyos szerepekre nem volt elég eszményi, másokra viszont túlságosan megközelíthetetlen volt. Később épp ez a beskatulyázhatatlanság vált a legnagyobb erényévé.
„Amint átlényegül a szereplővé, a többiek reagálni kezdenek rá, mintha tényleg ő maga lenne a karakter”
Streep karrierjében néhány kisebb szerepet követően az áttörést a Szarvasvadász című háborús eposz hozta meg. A ’70-es évek végén járunk, Amerikát egyszerűen szétfeszíti az épp véget ért vietnami háború problematikája. Nem meglepő, hogy az 1978-as év két legnagyobb, díjvárományos filmje, a Szarvasvadász és a Hazatérés is ezzel a témával foglalkozik. (A két alkotás radikálisan más megközelítést alkalmazott, az utóbbiért Oscar-díjat nyerő Jane Fonda például rasszistának titulálta Michael Cimino alkotását.) Streep az előbbi filmben a Christopher Walken által játszott Nick eszményi szépségű barátnőjét alakítja, aki ugyan keveset szerepel az alkotásban, jelentősége mégis megkérdőjelezhetetlen. Meryl ezért a szerepéért meg is kapta élete első Oscar-jelölését. A Kramer kontra Kramerért pedig az Akadémia először díjazta az akkor 30 éves színésznőt. (A filmet egyébként később támadások érték Joanna karakterének ábrázolása miatt, azonban Streep kiállt nagysikerű alkotása mellett, szerinte ugyanis mozgóképes mérföldkő az ott megjelenő női alak.) Ezt a nyolcvanas években olyan kultikus filmek követték, mint a Sophie választása, a Silkwood, vagy éppen a Távol Afrikától. Szintén erős aspektusa Carson könyvének, hogy igyekszik bemutatni Streep munkamódszereit is. Alakításait mindig alapos kutatómunka előzi meg, igyekszik a megformált személy, karaktertípus legapróbb manírjait is levenni, mestere a különböző akcentusoknak. Kollégái a legtöbb esetben pozitívan nyilatkoznak róla: elismerik, nem mindig könnyű vele, ám kiemelik, hogy mentes mindenfajta allűrtől. Bár a mű nem hallgatja el, hogy kritikusai pont azt tartják egyik gyengeségének, hogy alakításaiból hiányzik a spontaneitás. A kilencvenes években következtek még olyan filmek, mint a Jól áll neki a halál, a Veszélyes vizeken, a Szív hídjai vagy a Marvin szobája, az ezredforduló tájékán aztán érezhetően megrekedt némileg Streep karrierje – a középkorú színésznők kelepcéjében találta magát. Három évig nem is láthattuk nagyjátékfilmben (leszámítva egy cameoszerepet Steven Spielberg A.I. Mesterséges értelem című mozijában), ezen a ponton maga is színésznő is úgy érezte, hogy végleg megbicsaklott a karrierje – ezen időszak elkeseredettségét Carlson jól érzékelteti. Ekkor azonban Streep húzott egy váratlant, és leszerződött a szinte ismeretlen Spike Jonze különlegesnek ígérkező mozijához, az Adaptációhoz. Az alakítása újabb Oscar-jelölést hozott számára, népszerűsége pedig azóta is töretlen.
„Pont a közönség az, akikkel soha senki nem törődik”
Kívülállóként felettébb érdekes az a kettősség, amely Streep karrierjét jellemzi. Presztízsdrámák, falsúlyos, tűpontos alakítások, és látszólag könnyed műfaji kalandozások (pl.: Az ördög pradát visel, Mamma Mia) váltják egymást. Carlson könyvének egyik erénye azonban, hogy megértjük a színésznő döntéseit. Őt mindig az adott karakter érdekli, annak dilemmája, tragédiája, jelleme, választásait tehát az határozza meg, hogy melyik szereppel mit tud ábrázolni. Emellett elhangzik, hogy a bátor döntések mögött racionális érvek is húzódnak, hiszen azzal, hogy ennyi műfajban, ennyi karakterben érzi otthonosan magát Streep, nehezebben lesz leváltható, lecserélhető. Ezeken felül pedig érezhető egyfajta nyitási vágy is, mintha azt érezné, hogy a nagyközönséghez is szólnia kell, velük is kapcsolatot kell létesítenie. Ráadásként ezzel a pimaszsággal szembe megy a felé támasztott elvárásokkal, az pedig a hozzá közel állók nyilatkozataiból világosan kitűnik, hogy ez mindig is célja volt.
„Mindent meg kell tennünk azért, hogy hallassuk a hangunkat”
Szintén viszonylag jelentős szerepet kap a műben Streep közéleti szerepvállalása. Elkötelezett pacifista, fegyverellenes, feminista (vagy ahogy magára hivatkozik, humanista). Látszik azonban, hogy ezen a téren korántsem az a hideg profizmus jellemzi a színésznőt, mint alakításai esetében. Volt jó néhány félreérthető, rosszul időzített nyilatkozata az évek során, sőt olyan is, amelybe általános vélekedés szerint mások belebuktak volna. Carlson könyvét áthatja egy nagyon erős tisztelet, egyfajta rajongás, (részben) emiatt az ilyen kényesebb, kompromittálóbb témák csupán említés szintjén jelennek meg, Streep pedig ezekben az esetekben is a körülmények áldozataként tűnik fel (például a #MeToo-botrányt látványosan kerüli a szerző).
A kötetről
Carlson műve ezen felül viszont egy teljesnek mondható portré, a megszólalók száma végtelen, így viszonylag komplex képet kapunk a Streep-jelenségről. Az egyetlen kisebb kritika a könyvvel kapcsolatban, hogy talán túl hosszan, és túl sokszor nyargal át tartalomismertetésre a filmek esetében, ez pedig egy idő után – főleg abban az esetben, ha az olvasó az alkotások egy jelentős részét látta – monotonná teheti a befogadást. Kifejezetten hangulatosak az archív felvételek, a szerző keretes megjegyzései, jegyzetei is tartalmaznak érdekes információkat, a könyvet emellett Justin Teodoro illusztrációi egészítik ki, melyek épp olyanok, mint maga a porté alanya: könnyedek, játékosak, pimaszak, de legfőképpen végletekig kimunkáltak és profik.
