Trauma trauma hátán, rengeteg elfojtás és ismétlődő minták. Szentesi Éva harmadik regénye, a Pedig olyan szépen éltek (2018, Libri Kiadó) kegyetlen őszinteséggel számol be a toxikus családi kapcsolatok következményeiről. Teszi ezt olyan magával ragadó módon, hogy tulajdonképpen lehetetlen nem egyhuzamban végigolvasni a könyvet.
„Mindig fiamnak hív, anya is meg apa is. Szerintem azért, mert jobban szerették volna, ha én is fiúnak születek, úgy, mint az öcsém.” (17)
A történet elbeszélője, Nyilánszki Mari hét éves, amikor bekapcsolódunk a történetébe, és harmincegy éves koráig kísérhetjük figyelemmel élete legfontosabb eseményeit, mozaikosan építkező, naplófeljegyzéseket idéző formában.
A gyermek, majd a fiatal felnőtt már-már tárgyilagosan szemléli élete eseményeit, ugyanakkor nagyon is pontos megfigyelései, összetett, egyre mélyülő érzelmi-gondolati világa elemi erővel hatnak az olvasóra. Belelátunk a mindennapjaiba, otthon és az iskolában, vele vagyunk, amikor végre elmegy otthonról, és vele vagyunk, amikor elveszíti a szüzességét, szerelmes lesz, saját családot alapít, vagy amikor életében először érzi magát boldognak, és akkor is, amikor nem érez semmit.
Az író pedig nem finomkodik velünk. Sem a szavak, sem az érzelmek terén. Talán pont ez a legerőteljesebb vonása a kötetnek, pontosan olyan durván, minden sallangtól mentesen tárja fel a történéseket, az egymást követő traumák és abúzusok Marira gyakorolt hatásait, ahogyan azok megtörténnek. Nincsen rózsaszín szemüveg, sem lila köd. Részeges apa van és szeretetre képtelen anya. Iskolai zaklatás van és önbizalomhiány. Menekülés a mérgező otthoni légkörből, a szabadság megtalálása és elveszítése. Rossz családi minták átörökítése, determináltan mérgező emberi kapcsolatok, toxikus, elnyomó és szexcentrikus szerelmi kapcsolatok. Ezek vannak. Megbocsátás és felszabadulás nincs.
Mari akárhova megy és akármit is kezd éppen az életével, a múltja mindig vele van. Olyan intenzív hatást gyakorolnak egymásra korábbi sérülései és jelenének problémái, hogy minden egyes érzelem, apró történés eltávolíthatatlanul épül be Mari tudatába.
Nem létezik tiszta lap, nem lehet varázsütésre új életet kezdeni. Nem számít, hogy az apja hány éve halott, vagy mióta nem beszélt az anyjával, folyamatosan az ő gondolataikkal is kommentálja a saját életét, vagy hozzájuk méri magát. És ez a szinte megrögzött, állandó visszacsatolási mechanizmus élete minden korábbi szereplőjére vagy eseményére igaz. Ettől lesz igazán valóságos és minden rezdülésével együtt átérezhető a történet. Hiszen melyikünknek ne lennének kritizáló hangjai a fejében, vagy nyomasztó emlékeink, amik nem akarják elengedni a kezünket?
„Amióta az ő életét élem, meg kellett tanulnom valamelyest alárendelni magam. Milyen vicces ez, és milyen szánalmas is egyben. Egész gyerekkoromban az erőszakos apámtól rettegtem, és az volt az álmom, hogy majd egy kedves és édes férjem lesz, aki tisztességes velem, aztán amikor megkaptam ezt a jó és tisztességes férjet, eldobtam magamtól, és lecseréltem egy olyanra, mint amilyen az apám is volt.” (142)
Ugyanakkor a könyv nem válik végtelen és parttalan panaszáradattá, Szentesi ezt rendkívül bravúrosan Mari önreflektív és elemző attitűdjével küszöböli ki. Nemcsak saját magát, de a környezetét is elemzi, értelmezi, illetve törekszik rá, hogy minél pontosabb összefüggésekre mutasson rá. Az ehhez társuló, egyszerre mély érzésű, vulgáris, szenvedélyes, néha egészen erotikus stílusa miatt pedig könnyű vele azonosulni és belülről érezni a fájdalmát, hiszen végtelenül emberi.
Ez nem egy happy end-es kitörés-történet. Szó sincs erről, már-már kaffkaian nincs. Nem is lehet, hiszen akkor a regény eltérne saját tárgyától. Ez a kötet nem Nyilánszki Marit akarja megmenteni. Talán senkit nem akar megmenteni. Beszél azokról a közös emberi traumákról és akadályokról, amikkel mindannyian időről-időre megküzdünk, de sosem menekülhetünk meg tőlük végleg. Nem lehet megérteni az összes miértet, nem lehet felejteni, és nem lehet újrakezdeni, mert mindennek maradandó lenyomatai vannak. A lenyomatoktól pedig az elmúlással sem szabadulunk.
„Rápillantok, még mindig alszik. Az arca nyugodt, a teste még abban a pózban, ahogy az élvezés pillanatában maradt, csak már én nem vagyok alatta. Nézem a férfit, akibe életemben először lehet, hogy szerelmes vagyok. Ilyen a szerelem, szóval ilyen. Vagy nem. Nem tudom. A szerelem beleköp a szádba. Nyeljed.” (96)
