Miért dönt két egyetemista srác úgy, hogy kényelmes hotel helyett jurtában alszik, vagy a napos tengerpartot sivatagra cseréli? Sajó Tamás és Orodán Tamás még csak huszonévesek, mégis több ezer kilométer áll a hátuk mögött, melynek nagy részét stoppal tették meg.
Persze, mindenkit hajt a kalandvágy, de sokan félünk nekivágni egy igazán nagy utazásnak; pláne nem egy olyan országba, ami udvariasságból sem nevezhető turistaparadicsomnak. Nem úgy, mint Sajó Tamás és Orodán Tamás: a fiúk állomásai között szerepelt eddig a messzi Kirgizisztán, Tádzsikisztán és nemrég India; utóbbit egy hónapos útjuk során vonattal utazták körbe. De hogyan lett egy hobbiból életforma? Idézzük fel!
2016 nyarán gondoltak egyet, és elindultak, hogy bejárják Kirgizisztán és Tádzsikisztán hegyes vidékeit, Marco Polo útját is érintve. Annyi őrültség és hihetetlen dolog történt velük ez idő alatt, hogy szinte már kalandregénybe illő – de mint tudjuk, az élet írja a legjobb sztorikat.
A történet úgy kezdődött – emlékszik vissza Sajó Tamás –, hogy az egyetem könyvtárában ült és a neten böngészett. Rátalált egy kedvező árú repülőjegyre Kirgizisztánba, majd felhívta a barátját, Orodán Tamást, hogy nincs-e kedve elindulni vele felfedezni Közép-Ázsia vidékeit. Egy természetes „igen” után jött az őrület, és a két Tamás útnak indult. (Akkor még nem gondolták, hogy milyen veszélyes helyzetekbe fognak keveredni.)
Az út Bishkekből, Kirgizisztán fővárosából indult, ahová kényelmesen érkeztek meg, majd lazán leintettek egy kamiont, és 14 órát döcögtek a semmi közepére. Úti céljuk az az M41-es főút volt („Pamír Highway”), ami a világ második legmagasabb főútja. Ez az útszakasz egyébként az egykori Selyemút, ami keresztülvág a Pamír hegységen – ezen haladt maga Marco Polo is.
„Persze a főutat nem úgy kell elképzelni, mint amilyenekkel Magyarországon találkozhatunk, hanem ez egy hosszú, egysávos, omladozó sziklás hegyeken keresztülmenő út, melynek a legmagasabb pontja 4600 méter. Gondoljunk bele: 4800 méter a Mont Blanc, ami Európa legmagasabb pontja, itt pedig 4600 méter magas maga csak a közút. A napi forgalom nagyjából 15 autót jelent, de arrafelé ez csúcsforgalomnak számít, így a stoppolás sem egyszerű” – mesélik.
Több óra várakozás után néhány nomád vette fel őket, akik a faluból tartottak hazafelé a jurtáikhoz; nyitott platón vágtak neki a hegyeknek. A helyiek vendégszerető emberek, így hamar lett szállásuk. Persze az idetévedőknek kijáró „VIP” helyet biztosították számukra, all inclusive ellátással, hiszen így illik – legalábbis ezen a vidéken.
A kommunikáció nehézkes volt, úgyhogy a beszéd helyett maradt a rajzolás és a mutogatás. A családok lerajzolták családfájukat, hogy hány gyerekük van, kit hogy hívnak, és kinek ki a szerelme. Az állatorvos Orodán Tamást egyszerűen csak dr. Búú búúúnak hívták. Az orvos látogatásának hallatán a helyiek elkezdték áthordani beteg állataikat, sőt, még a szomszéd gazdaságokból is, hiszen feléjük egy állatorvos igen ritka vendégnek számít.
A két Tamás reggelig maradt, majd továbbindultak a határhoz, Tádzsikisztán irányába, ám innentől gyalog.
„A határ csak egy kisebb kerítéssel van elválasztva, amit gépfegyveres katonák őriznek. A magyar útlevelet látva, amiben angolul szintén fel van tüntetve az ország neve, nagyokat pislogtak a határőrök, akik még sosem hallottak országunkról.” – emlékeznek vissza. Tamásék azt hitték, ezzel véget ér az útjuk, de egy kisebb egyezkedést követően végül beengedték őket az országba.
A táj változatlan volt: 4000 méteren fekvő kősivatag körülölelve nagy hegyekkel. „A Pamírt úgy kell elképzelni – magyarázza Tamás –, hogy vannak olyan hat-hétezer méteres hegyek, amiknek havas a teteje, de a többi része mind sivatagból áll”. Ezen a mostoha tájon keltek át: előbb autóval, ami az út során lerobbant, egy olyan helyen, ahol senki nem lakott, mélyen bent a hegyek között; ezt követően – más lehetőség híján – három nap séta várt rájuk.
A kocsiból kiszállva már későn vették észre, hogy a vízzel teli flakonok az autóban maradtak – mesélik –, de ma már csak nevetnek az egészen. Annak ellenére, hogy fejenként egy liter víz maradt a táskájukban, a legközelebbi lakott település pedig 150 kilométerre volt, nem fordultak vissza.
Egy napi járás után elérték a völgyet. A sok gyaloglástól nagyon ki voltak száradva, de szerencséjükre találtak patakot, így meg tudták tölteni kulacsukat.
Innen még napokig kellett gyalogolniuk, hogy megérkezzenek az első faluba, hogy busszal indulhassanak tovább céljuk felé. „A helyi járatot egy, az előző évszázadból itt ragadt orosz kisbusz jelentette, ami óránként lefulladt. A hatórásra tervezett út így újabb huszonnégy órára nyúlt. Sokszor nemhogy beton, de semmilyen út nem volt, mivel az áradás elmosta, ezért nekünk, utasoknak kellett fadarabokból és kövekből hidat építenünk. Mérnöki tudás hiányában nem volt egy életbiztosítás.” – magyarázzák a fiúk.
Veszélyes szakadékok övezte meredek úton haladtak, a völgyben lent sebes hegyi folyókkal. Többször volt halálfélelmük, és ezen az öreg kisbusz, a rossz fék és a rettegő utasok sem segítettek. Java részük, sőt a sofőr is orrba szívott valamit, úgyhogy bekábultak, annyira stresszes volt az utazás. Zene helyett ima szólt a magnóból, sokan hangosan ismételték a szöveget, mint akik halni készülnek. Tamásék ekkor érezték először, nem biztos, hogy épségben hazatérnek majd.
Végül túlélték a veszélyes utat, és megérkeztek kitűzött úti céljukhoz, az afgán határ mellé. Persze itt sem voltak még teljes biztonságban, mivel az ország ezen területén előfordulnak tálib katonák, akik nem egyszer és nem kétszer öltek már meg turistákat. (Látogatásukat követően például egy amerikai biciklis csoport esett áldozatul a katonai erőszaknak.)
A két Tamás csak utólag eszmélt rá, hogy többször akár meg is halhattak volna, de elérték a kitűzött céljukat, így az öröm elnyomta bennük ezt az érzést. Végül egy hét után üzenni tudtak a családjaiknak, hogy élnek, jól vannak, és hazaindulnak.
A kalandot képekkel dokumentálták, amit Thomas the traveller néven osztottak meg Instagram-oldalukon.
A következő expedíciójuk Indiába vezette őket, ahol hasonlóan izgalmasan alakult történetük, többek között szerepet kaptak egy filmben. Ha érdekelnek a szubkontinens országában szerzett élményeik, az Instagram mellett a Facebookon is követheted őket.
