„…a magyar vers és nyelv legnagyobb mestere”[1]
A nyelvrontó, a költőként nemzetén belül mindent megélt ember, a Toldi szerzője, a bizonytalanság költője, az „őszi ember”, az „öregedő”, a befelé élő meditáló, a kívülálló magányos, a forradalom utáni költő, a „puritán”, a „morális”, a „paraszt”, a „konvenciókötött”, a „mandátumos költő”, a „későn indult”, a „közvetett”, a külön ízléssel mérő „autodidakta”, a „romantika előtti” ember, a gyáva vagy gátolt, vagy szemérmes vagy gőgös, vagy finnyás vagy túl igényes vagy túl felelős, vagy mindegyik együttvéve.
S ez még csak néhány a megannyi írásban és szóban való reprezentációjából a legnagyobb magyar költőnek, Arany Jánosnak, aki bármennyire is szerette volna leredukálni saját magát mindenekelőtt a Toldi szerzőjévé, lírikusként is életművet alkotott annak ellenére, hogy rühellte a lírikusságot, mint Jónás a prófétaságot. „Azok közül való, akik az utókort örökre bizonytalanságban hagyták, akiket folyvást újra értelmeznek, mert érzik, művük és személyiségük, művészetük és tehetségük között divergencia van.”[2] Arany János viszont nem csak az elkövetkezendő időknek, önmagának is a teljes bizonytalanság, így a létbizonytalanság költőjeként kikiáltott poéta, akiben szerep és személyiség egymásért és egymással való küzdelme hajtja a mögöttük tobzódó embert az örök bizonytalanságba.[3] Ő az, ki ajándék helyett előre meg nem jósolt átkot nyerhetett el a bizonytalanság kiteljesedésében, vagy épp a negatívját véve a bizonyosság, biztonságérzet ki nem teljesedésében, s az alkotás nem öröm, (jó mulatság, férfi munka volt[4]), hanem keserves munka, kötelesség, fejzúgás volt számára.[5]
Petőfi Sándor személyiségével és munkásságával párhuzamot vonva megállapítható, hogy míg Petőfi a forradalom előfutáraként megjelenő költő szerepét testesítette meg, addig Arany a forradalom után bontakozott ki a líra területén, holott nem akart lírikus lenni semmi áron,[6] minekutána két az idáig megjelent legjelentősebb nagyepikus műve, a két Toldi (Toldi, Toldi estéje) közvetve lírai fogantatású volt. A közvetlen lírához még a legmélyebb szerelem sem adott számára elég bátorságot, hogy direkten szóljon arról akár szerelmes kedvesének. „Meg akarta keresni azt a költői-emberi szerepet, mely megvédi a személyiséget a bizonytalanság anarchiájától.”[7] Ezáltal költészetének fonalán nem eredményességtől átáztatott, száradásra kiterített kész alkotások csepegnek, mindinkább a személyiség társadalmi viszonyaiban megnyilvánuló különféle változatok lehetőségei között való keresésfolyamat az, ami a poézis centrumában megfogalmazódik.”Látszólag köznapi, epikus életmozzanatokból pattant ki egy-egy gondolatot; valójában pedig egy-egy magatartás gondolatélményi lírájának hordozását kényszeríti epikus, tárgyiasan rajzolt életmozzanatokra.”
Líráját olykor népies rajzolatúnak tekintették, holott annak sohasem népies vonatkozása volt az elérni kívánt cél. Egy természetesebb, emberközelibb nyelvet próbált teremteni – életművet kiteljesítő sikerességgel formálta is ezt meg -, melynek a nyelvet megalapozó legelemibb részeitől kiindulva minden szintje „alkotott” nyelv, mely által lírájának stílusa is egy alkotott stílussá minősül. Ezáltal a konkrétan megnyilvánuló népiességtől fényévekre marad el az a stílus, melyet Arany János a lírájában képvisel, s kihasznál minden nyelvi lehetőséget, mely által egyike lesz a „legnehezebb” magyar lírikusoknak.[8]
„A számvetés erőfeszítésének, gondolatélményi folyamatának, személyes-egzisztenciális szükségének, belső erkölcsi-intellektuális kényszerének >lélektanilag< hiteles, logikus rajzában áll Arany versének fő-fő ereje.”[9] Szimbólumok, szimbolisztikus elemek tömkelege kacsingat ki líráinak rengetegéből, melyek nem feltétlenül eredményezik a háttérben munkálkodó alkotó szimbolista mivoltát, csupán vonzza egy szimbólumokból font fészek idilli nyugalma, mely a tökéletes harmónia ölelésében ringatja őt, a bizonytalanságban hánykódó poétát. A harmónia összecsengéséhez nem feltétlenül tekinti kizárólagosnak kijelentései többértelműségét, azok szubjektív jelentésképző hatalmát, melyek nem a hirtelenség jegyében zúdulnak futó záporként, inkább a fokozatos felhőképződés paralleljeként foghatóak fel.
E remekírók, mint Arany, nem művészek csupán, hanem népük szellemének vezérjelenségei is[10], de kinevezni egy remekírót, kiemelni őt a többi író közül, kicsit olyan, mint manapság a slammerek és kiemelt slammerek problematikája, amelyről egyre feleslegesebbnek tűnik vitát generálni, ugyanis egyelőre mindez eredménytelenül zajlik (lsd. www.revizoronline.com). Arany élete is sokáig a reménytelenség fokán táncolt, „hosszú ideig nem tudta, mit kezdjen életével: roppant tehetségével tétován állt embertársai között”[11], de „tárgy künn, s temagadban”[12] viszonylatában gondolkodva, elvonatkoztatva némileg introvertált, inkább önmagába mélyedő személyiségjegyeitől, a világnak alkotott, majd ha végzett, visszabújt könyvkupacainak takarásába. Két irányban haladt Arany karonfogva a költészettel, a felszínben a közéletért munkálkodó ember, mely azáltal nem tudott kiteljesedni, hogy a másik út a költészet mély zuhatagaiba kívánt alámerülni. Viszont hiába próbálunk pusztán a lángelmével megáldott költőre fókuszálni, muszáj, hogy értelmezésének, megértésének képletébe bevonjuk a körötte munkálkodó tényeket, személyeket, így akár Petőfi Sándort, vagy épp a Toldi megírását. A legtöbb párhuzam pont e között a két téma között alakul, minekutána Petőfi lírája tekinthető egyazon monumentalitású alkotásnak, mint a Toldi Arany tollából. „Megszületett az óhajtott mű, amely a nép életét szinte tapintható és ízlelhető valósággal, de paraszti nyereségéből mégis kiemelve mutatta meg, amelyben a legértékesebbnek tudott s valóban minden ízében magyar népi világ a nemesi hagyományok tiszta fényeiben ragyogott fel.”[13] S a Toldi kapcsán merülhet fel a már sokszor emlegetett tény Arany kapcsán, hogy „aranyul” írt, ugyanis saját nyelvet teremtett, s ezáltal megváltoztatta az addig használt, s egyáltalán kialakuló nyelvi formákat. A Toldit ma már persze egy más nyelv birtokában olvasva kapjuk és boncolgatjuk, de Arany előtt ez a nyelv még nem állt készen. Így ő is a „semmiből világokat” teremtő költőként értelmezhető, s nem is baj, hogy Csokonai is megidézésre került a teremtés kapcsán. Arany János az ő költészetével is mélyebben megismerkedett, s a költészet alakulásának vizsgálatában mindig fontos momentum, hogy körültekintsünk az ismert, ismerhető olvasatok között. Minden bizonnyal ezek is valamelyest befolyásolták a költészet alakulását, hogy a hamuba bottal betűket karcolva írni tanuló költő, aki Károlyi-biblián tanult olvasni, hogyan fordított később Vergiliust vagy Horatiust, s olvasott eredetiben Tassót, Miltont, Schillert, Moliéret, Shakespearet, de moderneket is, mint Byron vagy Dickens.
Lírai kibontakozásában hosszabb keresgélés útján sikerült rátalálnia saját költői hangjára, melyben kiteljesedhet. Kezdeti költeményei még nem tudták az ő alakját magukra ölteni, némely elsődleges próbálkozását el is égette, úgy érezte, „mintha elveszne markában a finom ujjakhoz alkotott lyra”.[14] Erőteljes érzelmek voltak képesek kiváltani belőle olyan hangot, mellyel megfeledkezett saját személyiségének jellemzőiről is, s olykor kitört saját korlátaiból, erre néhány személyesebb, keserűbb verse lehet példa. Fokozatosan ábrándult ki a világból, a szabadságharctól elkezdve, annak hőskölteményein át, végül az azokat megalkotó emberek és a világmindenség is soron következett. Hatás – ellenhatás hullámai érték, s ahogy benne változott a világról s önmagáról alkotott képe, s amint változott a ténylegesen megnyilvánuló világ, s kikopott kerületéből az addig tobzódó irodalmi élet, de mégsem érezte azt, hogy mai szóval kifejezve, el kellene adnia a lelkét. A költőnek mindvégig legyen költészet a célja, s nem kell azért prófétává lenni, ahogy Petőfi azzá lett, csak azért, hogy a nép számára nagy eszméket közvetítsen. Kiábrándultságának viszont valamilyen formában úgy érezte, hangot kell adnia, ellentétben azzal, hogy a panaszt nem tartotta a költészetben méltónak arra, hogy kifejezésre jusson.
„Arany költői világa műveltségünk szerves elemévé vált”[15], s bármennyire is beépül emlékezete a hétköznapok körforgásába, nem feledkezhetünk meg ápolni azt, s értelmet adni életművének és munkásságának újra és újra. Németh G. Béla és Keresztury Dezső is fontosnak tartották azokat a hatásokat, melyek a költőt érték élete folyamán, s nagy hangsúlyt fektettek az ezek általi költészeti alakulásokra, formálódásokra. Keresztury Dezső lineárisabban ragadta meg Arany János életének tükrében költészetének értelmét, míg Németh G. Béla a műveket tekintette komolyabb fordulópontnak. Természetesen, mi olvasók vagyunk a költő alkotásainak, s az alkotónak magának is legfontosabb értelmezői. Manapság Arany János sokak számára csak a Toldi szerzőjeként ismert, s lírikusi mivolta feledésbe merül akár egy hirtelen rákérdezésnél. Emellett a felületes olvasók, ahogy a rohanó világban nincs idő leülni három ponton gondolkodni, észre sem veszik, mennyit rejt egy-egy ballada. Ez a megannyi hangtest nélküli jelentéshordozó, melyekkel Arany dolgozik, sokak számára pusztán költői manírnak tűnhet, s nehéz egy irányítatlan olvasó számára felfedni a mögöttük rejlő titkot, a balladai homályt, melyre fátylat olykor egy gondolatjel borít. Idézőjelek árnyában lenne érdemes időzni, mert Arany az a költő, akinél nem feltétlenül a vers minden egyes sora áll az értelmezés centrumában, hanem a sorok közötti néma felület, a papír üressége, a sorközök sejtelmes megfejthetősége.
[1] Németh G. Béla: Mű és személyiség, Irodalmi tanulmányok, Budapest, Magvető Kiadó, 1970. 7. p.
[2] Németh G. Béla: Mű és személyiség, Irodalmi tanulmányok, Budapest, Magvető Kiadó, 1970. 7. p.
[3] Németh G. Béla: Mű és személyiség, Irodalmi tanulmányok, Budapest, Magvető Kiadó, 1970. 8. p.
[4] Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban (részlet)
[5] Németh G. Béla: Mű és személyiség, Irodalmi tanulmányok, Budapest, Magvető Kiadó, 1970. 10. p.
[6] Németh G. Béla: Mű és személyiség, Irodalmi tanulmányok, Budapest, Magvető Kiadó, 1970. 17. p.
[7] Németh G. Béla: Mű és személyiség, Irodalmi tanulmányok, Budapest, Magvető Kiadó, 1970. 18. p.
[8] Németh G. Béla: Mű és személyiség, Irodalmi tanulmányok, Budapest, Magvető Kiadó, 1970. 23. p.
[9] Németh G. Béla: Mű és személyiség, Irodalmi tanulmányok, Budapest, Magvető Kiadó, 1970. 23. p.
[10] Keresztury Dezső: Arany János, Budapest, Kincsestár, 1937. 3. p.
[11] Keresztury Dezső: Arany János, Budapest, Kincsestár, 1937. 12. p.
[12] Arany János: Mindvégig (részlet)
[13] Keresztury Dezső: Arany János, Budapest, Kincsestár, 1937. 24. p.
[14] Keresztury Dezső: Arany János, Budapest, Kincsestár, 1937. 32. p.
[15] Keresztury Dezső: Arany János, Budapest, Kincsestár, 1937. 74.p.
