Az ÉS-kvartett (az Élet és Irodalom kritikasorozata) januári beszélgetésének témája Moesko Péter Megyünk haza (Műút, 2019) című novelláskötete volt. Károlyi Csabával Deczki Sarolta, Szolláth Dávid és Visy Beatrix beszélgetett.
Már az est kezdete előtt megtudhattuk Károlyi Csabától, hogy a szerző álnéven ír, aminek köszönhetően annak kiejtése nem tisztázott, alkotási területeitől függően ejti s-sel vagy sz-szel, de tulajdonképpen ebben már ő maga sem biztos. Illetve kiderült, hogy valaha épp a beszélgetés helyszínén, az Írók Boltjában dolgozott, ráadásul volt olyan merész, hogy eljött meghallgatni a kritikát első kötetéről. Az izgalmak fokozásának érdekében pedig arra invitálták a közönséget, hogy mielőtt ők elárulták volna, hogyan értékelték a kötetet, bárki pontozhatta azt a kiosztott kis papírokon, így könnyebben összehasonlíthatóvá vált az olvasók véleménye a sajátjukkal. [A sorozat történetében egyébként először volt magasabb a kritikusok átlaga (8,25-ös), mint az olvasóké (7,9).]
Szolláth Dávid kilenc, a többiek pedig nyolc pontot adtak a műnek a tízből, így első körben ezt az értékelést indokolták meg a kötetről alkotott átfogó véleményükkel. Mindezt olyan lelkesen és részletesen tették, hogy többször túllépték a maguknak szabott időkeretet, amit bár ők is észrevettek, Szolláth hangsúlyozta, hogy az utóbbi időszak egyik legerősebb első kötetéről van szó, így ez egyáltalán nem csoda. Ő a könyv erősségét az „el” szó eufemizmusával állította párhuzamba. Szerinte Moesko úgy nyúlt a feldolgozott témákhoz, mint amikor azt mondjuk, hogy elhagytak minket, elvesztettünk valamit vagy elhunyt egy rokonunk, ezzel (az „el” igekötőt használva) enyhítve, alakítva a szó szemantikai jellegét. Tette ezt ráadásul olyan pontosan és mély értéssel, hogy megteremtette a tökéletes atmoszférát az elemi, többgenerációs szorongások feldolgozásához anélkül, hogy belefutott volna a traumairodalom gyakoriságából adódó klisékbe. Az erős formaérzékkel rendelkező szerző különböző kiindulási pontokból jut el hasonló kifutásokig a főtémában, hol tragikus, hol szomorú, röhejes, vagy épp banális látásmódokon vezetve végig történeteit.
Deczki hozzátette, hogy a már-már banális, mindennapi helyzetek érzékeny megragadása mellett a traumafolyamatokat és azok poétikáját racionalizálja, ezzel rámutatva saját határaira is. Negatívumként azt rótta fel a szerzőnek, hogy a novellák egy részének lezárása túlzottan didaktikus vagy hirtelen lecsapott, illetve hogy tablószerűen minden novellában valamilyen társadalom által elítélendő, vagy nem tolerált, deviáns viselkedést dolgoz fel, szinte kényszerszerűen, bár ennek a problematikusságában a jelenlévő kritikusok nem értettek egyet.
Visy a már említettek mellett elsősorban a könyv azon erejét emelte ki, amivel olyan gyorsan és könnyen képes magával ragadni az olvasót, hogy szinte utolérhetetlen, mivel is éri el ezt pontosan. Emellett a címek és a szövegek összhangját dicsérte, az aprólékosságot, a nyelvi kiérleltséget. A két pont levonását azzal indokolta, hogy még ha a tárgyalt kötet át is lép egy bizonyos ingerküszöböt szenzualista látásmódjával és erőteljesen ható mikroábrázolásaival, mégsem válik elég újítóvá a család-szülő-gyerek traumatizáltság tengelyén. A téma felfutását a fiatal kortárs prózairodalomban egy Szvorenhez kapcsolódó tendenciaként ragadta meg:
„Mintha mindenki Szvoren Edina ágyneműtartójából lépett volna ki”.
Emellett pedig a zárlatok, bizonyos motívumok sablonosságát, túl gyakori ismétlődését nevezte meg negatívumként. Károlyi ehhez hozzáfűzte, hogy neki sem tetszettek maradéktalanul a zárlatok, amikor májusban kritikát írt róla, de másodszori újraolvasásra már nem volt velük problémája. Egyetértett azzal, hogy ritka az ilyen erős első kötet, az erősségek terén nagyjából azonos állásponton volt a többiekkel, ugyanakkor megjegyezte, a rengeteg redukciót tartalmazó, feszes, pontos nyelvezet, az akár egy-két mondattal meghatározott kapcsolatrendszerek nagyon átütővé teszik a kötetet, ezért válik zavaróvá az a néhány novella, amik ezekhez képest túlbeszéltnek hatnak.
Második körben a kötet címadását vitatták meg. Elsősorban a megyünk haza tartalmi értelmezésével kapcsolatban fogalmazódtak meg gondolatok: nyilván a hazafelé tartás azt jelenti, hogy nem vagyunk otthon. Viszont ez nem biztosíték arra, hogy haza is érünk. Ez a hazatérés ilyen értelemben egy folyamatos, életre szóló valahová tartás, ahol az otthon nem csak térben keresendő, hanem önmagunk megtalálásában, megismerésében, a kiindulási otthonunkból kiszakadva a saját egzisztenciánk, saját helyünk megteremtésében is. A kötetben ez egy szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik a maga nyitva hagyottságával együtt, a tobzódó devianciák, betegségek és problémák között nincs valódi perspektíva a célba érésre.
Károlyi Csaba következő felvetése a korábban már említett tablószerű ábrázolásmódhoz kapcsolódott. Ugyanis a kilenc novellából álló, kevesebb mint száz oldalas kötet tulajdonképpen minden jelentős családi, társadalmi vagy szociológiai szempontból jelentős problémavilágot felvázol. Megjelenik az autizmus, a melegség, a vegánság kérdése, a középosztály és a vidék állapota, a lelki és vagyoni szegénység, betegségek, szülő-gyerek konfliktusok, kommunikációs és mentális problémák, függőségek teljes arzenálját látjuk szinte enumerációszerűen magunk előtt, ez pedig jogosan veti fel a kérdést, hogy a kötet szociológiai síkon mit is képvisel.
Deczki szerint ez a fajta katalógusszerűség bizonyos szempontból úgy hat, mintha kényszer lenne listázni és felsorolni ezeket a problémákat, devianciákat. Kiemelte például a különböző pénzügyi gondok szembetűnő tablószerűségét a kötetben, ami ugyanakkor egy erőteljes középréteg ábrázolással is párosul. Visy Beatrix nem feltétlenül társadalmi problémákként értelmezte a megjelenített szituációkat, sokkal inkább olyan életkörülményekként, amiket otthonról hozunk, vagy amikkel együtt kell élnünk. Ez egyfelől erős determináltságot feltételez, másfelől olyan élethelyzeteket eredményez, amikben jelentős az egyén felelősségtudata, a „nekem ezzel dolgom van” érzete, így nem egyértelmű az ezektől való szabadulás, a kilépés lehetőség. Ez ott csúszik néhány novellában félre, hogy bizonyos karakterek túl sok deviáns jellemzővel rendelkeznek.
Ezzel a nézőponttal szemben áll Szolláth Dávidé, ő ugyanis ezt a fajta tablószerűséget nem érezte didaktikusnak, szerinte sok novellában ez csak háttértényező, nem is mindig tudjuk meg a problémákat konkrétan. A megjelenített családok állapota a hangsúlyos, amivel áttételesen, de erőteljesen utal a mai magyar állapotokra, emiatt nem válik katalógusszerűvé a szociografikussága a kötetnek. Ugyanakkor kétségkívül egy műben sok lenne ez a fajta ábrázolás, de Szolláth szerint ez különálló novellák esetén belefér.
A következő felvetés fő vonalát az adta, hogy a novellákban a narrátorokat alapvetően kidolgozottnak tekinthetjük, de fontos megfigyelni, hogy mitől tud jól működni annak ellenére, hogy sokszor nagyon hasonló stílusjegyekkel rendelkező elbeszélőkről van szó, néha mintha a szerző hangja ütne át a narrátorén.
Nagyjából hasonló dolgokat fogalmaztak meg a beszélgetőtársak a felvetésre, többek között azt, hogy rendkívül tudatos, rafinált narrátorokkal van dolgunk, lassan, aprólékos megfigyelésekből építkeznek. Jellemzően a jelenben szituáltak, de nagy rálátással rendelkeznek mindenre, egyszerre történik a megjelenítés és a reflexió, gyakran visszatart, vagy elhallgat információkat és nem mindig egyértelmű a narrátor neme sem. Emellett megjelennek olyan egyértelműen szándékos ismétlések, amik tovább erősítik a novellák jól komponáltságát. Visy megjegyezte, hogy a viszonylag egynemű hangok valóban nem különülnek el egymástól túlságosan, kivéve egy novella esetében, aminek a katatón, eltávolító gesztusát túlságosan szvorenesnek találta.
Következő kérdésként a kötet boldogságfogalma került megtárgyalásra, ugyanis mindegyik novellában családokról van szó, de lehetséges-e megállapítani, hogy ezek boldog vagy boldogtalan családok, van-e helye ilyenfajta értékítéletnek a novellák kapcsán?
Szolláth álláspontja szerint a novellák nem válnak túlzottan idealistává, a szerző már a kötet elején hozzászoktatja az olvasót ahhoz, hogy alapvetően családok széteséséről van szó, a legtöbbet ráadásul már az utóállapotukban látjuk, a tragédiák, problémák jellemzően a novellák előidejében történnek. Ennek ellenére némelyik novella megadja az esélyét, a reményét annak, hogy még megjavulhatnak a dolgok, eljöhet egy új, jobb, boldogabb közösség a deviáns helyett, de inkább csak sejtetések szintjén érhető ez a gesztus tetten.
Ezek mellett elhangzottak olyan gondolatok is a kérdéssel kapcsolatban, minthogy a boldogság nem realizmus, nem boldogságról vagy boldogtalanságról kell beszélnünk, a jól kidolgozott makro- és mikrorealizmusokon keresztül a folyamatot kell figyelnünk, nem az állapotot.
Utolsó témaként arról esett szó, hogy a borító és a kötet novellái között mennyire, vagy miben lehet párhuzamot vonni, ha egyáltalán lehet. Ehhez fontos megemlíteni, hogy ugyan nem saját fotója szerepel a borítón, Moesko Péter sok egyéb mellett fotózással is foglalkozik, ami talán kiélezi a kérdésfeltevés fontosságát. A könyv borítóját kihajtva elől és hátul ugyanazt, vagyis majdnem ugyanazt a képet látjuk, egy színtelen, lepusztult tájat, tengerszemeket. Azt hihetnénk, hogy a könyv gerince tükörtengely, de az egyik képről hiányoznak az emberek.
A borító kapcsán olyan asszociációkat vázoltak fel a kritikusok, mint hogy a tenger egy nagyon ősi szimbólum, ősanyag, toposz, ahova szeretnénk visszatérni, mert a végtelen szabadság forrásának az ígéretét hordozza, ugyanakkor közép-európai bezártságunkban csak az árapály maradékai, a tengerszemek jutnak nekünk emlékeztetőül. Maga a tükör, mint metafora pedig egyrészt összeköthető a látszódás, az érvényesülés vágyával, másrészt a novellák egy részéhez társítható ennek a pszeudo-tükörhatásnak a feszültsége, szorongása. Megvan-e még a családom? Van-e ember a tájban?
Végül a kerekasztal lezárásaként mind a négyen kiemeltek egy-egy novellát, amit a kedvencüknek tudnának titulálni a kötetből. Deczki Sarolta a Bontásról tudta azt mondani, hogy különösen megérintette, ugyanis számára az, hogy a külföldre emigrált fiúval nem áll szóba a családja, amikor pedig hazajön, a külföldi felesége teszi ugyanezt, azt sugallja, mindenhol ugyanolyan otthon lenni, és ha elmegyünk, sehol sem értik meg, hogy miért nem volt jó „otthon”. Szolláth Dávidhoz a kötet címadó novellája a Megyünk haza, Visy Beatrixhez pedig a Samu háza került közel. Károlyi Csaba zárásként a Pótbúcsú című novellára hívta fel a figyelmet, ami tulajdonképpen egy semmiségről szól, de egy apró feszültség mögött finoman és rafináltan mégis egy teljes család világa és viszonyrendszerei tárulnak elénk.
