Volt szerencsém megtekinteni a 16. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál keretein belül Bogdán Árpád legújabb, boksszal és kisebbségi kérdésekkel foglalkozó dokumentumfilmjét, a Gettó Balboát.
Nagy rajongója vagyok a bokszfilmeknek a sportág kedvelőjeként és gyakorlójaként is. Az ökölvívás hatalmas önismeretre és önuralomra tanítja az embert, növeli a kitartását, az állóképességét, nem mellesleg óriási kitörési lehetőséget nyújt mind a mai napig a társadalom szegényebb rétegei számára.
A közeli és érzékeny téma miatt és Bogdán Árpád előző alkotásainak ismeretében nagy aggodalmakkal ültem be a moziterembe. Mind a Rasszizmus szívás, mind a Genezis olyan súlyos társadalmi problémát, név szerint a kétoldalú rasszizmust fogta meg, oly bagatell, egyoldalú módon, hogy az inkább volt provokatív és nevetséges, mint tanító hatású. Mivel tudtam, hogy a Gettó Balboa is egy fiatal, tehetséges roma származású ökölvívó életútját hivatott bemutatni, féltem, hogy a mostani alkotás is el fog menni egy hasonló irányba. Így amikor elsötétültek a fények, úgy éreztem, mintha én is a szorítóban állnék és az első menet előtti feszült várakozás súlya nehezedne a mellkasomra. Viszont kellemesen csalódtam.
Talán nem túlzás kijelenteni, hogy Bogdán Árpád egyik, ha nem a legjobb alkotása lett a Gettó Balboa. Engem már az is mérhetetlen nagy megkönnyebbüléssel töltött el, hogy a főszereplőt, Zoltánt nem riogatják a sötétben megbúvó, fehér bőrű, fehér színű sárkánnyal, ami a vérére szomjazik, ahogyan azt a Genezisben tették Ricsivel (Csordás Milán).
A cselekmény egy fiatal ökölvívó, Szabó Zoltán és az edzője, Sípos Mihály történetét mutatja be. Zoltán motivációja, hogy profi bokszoló legyen és eltartsa önmagát és a családját. Ez azért is fontos neki, mert váratlanul egy új ember is belép az életébe, ami még inkább megnehezíti a helyzetét. Mihály a zűrös múltját hátrahagyva annak szenteli mindennapjait, hogy olyan gyerekeket eddzen, akiket nélküle beszippantana az utca és az alvilág. Az edző úgy érzi, Zoltánban minden megvan, ami csak a profi ökölvíváshoz kellhet.
A történet nem mond semmi újat, viszont nagyon jól bemutatja a ma is aktuális nehézségeket, amikkel a szegényebb sorban élőknek minden nap szembe kell nézniük. A film erősen merít a Cinema verité, a francia újhullám stílusából, mivel bár dokumentumfilmként van beharangozva, számos rendezői elemmel van kiszínezve a fogyaszthatóság érdekében. Ebből a szempontból párhuzamba hozható a hasonló stílusban készült Szibériai levelekkel, hisz az is egy (francia) dokumentumfilm, azonban nagyon sok más műfaj sajátosságával operál a filozófiai elmélkedéstől kezdve az útinaplóig, továbbá a hangalámondásos mivoltából adódóan a rendező nézetei és gondolatai is nagyban befolyásolják a látottakat.
A színészi játék hihetetlenül változó. Mikor a felkészülési vagy a bokszjelenetek voltak a vásznon, akkor tényleg minden szempontból profinak, sőt, motiválónak hatott a film, azonban egyes párbeszédek a botrányoshoz közelítettek. A szereplők nem tudták megfelelően megjeleníteni az intenzív érzelmeket a vásznon. A dráma nem hatott drámának, az öröm nem hatott örömnek. A legtöbb hanghordozás azt az érzést keltette bennem, mintha felolvasták volna a szöveget, a mondandó szinte soha nem volt összhangban a mimikával, amihez testbeszéd pedig egyáltalán nem társult. Valószínűleg közrejátszik ebben a problémában a film stílusa is, azonban a pluszban beleerőltetett, előre megírt sorok elvették sok párbeszéd természetességét. Ez valahol teljesen érthető, hiszen a Gettó Balboa nem hivatásos színészeket alkalmaz, ez esetben viszont felmerül a kérdés, hogy kell-e ennyire erős, érzelmes párbeszédeket ráerőltetni a szereplőkre.
Az operatőri munkával ezzel szemben sokkal inkább meglehetnek elégedve a nézők. Itt is különösen akkor volt erős a Gettó Balboa, mikor az edzőteremben, vagy a lakásban mutatták be Zoltán felkészülését. Jó volt végre nagy vásznon látni, hogy sok sportoló a karrierjének kezdetén nem milliárdos edzőtermekben készül nap mint nap a versenyeire, meccseire, hanem dohos tömbházak apró lakásaiban, penészes pincékben, szakadt disznóbőrzsákok között. Különösen jó ötlet volt mindezt fekete-fehérben fölvenni, mert így még inkább kiemelte a szegénység és az utca szinte bántó, noiros szürkeségét, a betört ablakokkal, és a koszos, folyton ázott, pocsolyákkal teli járdákkal.
Általában a zene is megfelelően összhangban volt a képsorokkal. Soha nem nyomta el a vásznon látottakat, megfelelően kiemelte a drámai hatásokat és igen erősen rásegített a végig jelenlévő sötét tónusú hangulatra.
Valószínűleg a Gettó Balboa képében Bogdán Árpád eddigi legjobb munkáját láthatják a nézők, amiben a rendező végre el tudott szakadni a provokatív és sok esetben kontraproduktív stílusától, és úgy tudott egy, a kisebbségi réteg problémáival foglalkozó filmet gyártani, hogy közben nem kiáltja ki kollektíve bűnösnek a többségi társadalmat. Remélhetőleg ezen az úton marad a továbbiakban is a munkássága során, mivel egyre inkább kirajzolódik, hogy tehetséges rendező, és minden filmje ütne, ha az alkotásait nem befolyásolnák olyan erősen a személyes emóciói.
Hiszen a Gettó Balboa sokkal több, mint egy átlagos bokszfilm, bár azon a téren is megállja a helyét. Bogdán Árpád olyan képet mutat nekünk, amire nem szívesen nézünk. A Gettó Balboa az a sötét sarok a szobában, ami fölött mindig gyorsan átsiklik a tekintetünk, bár tudjuk, hogy jelen van. A film a képünkbe vágja a képmutatásunkat, hisz a társadalmunk nagyon szereti a kitöréstörténeteket. Könnyes szemmel olvasunk Muhammad Ali sanyarú fiatalkoráról, sorra nézzük a különböző küzdősportos motivációs videókat, ahol az emberek a mocsokban edzenek. Azonban hátrébb húzódunk az éjszakain, ha egy monoklis fiatal izzadtságszagúan, szakadt pulóverben, tornazsákkal a hátán a közelünkbe ül.
Az ösztönszerű előítéletek kiirthatatlanok az emberből, viszont az olyan szervezetek támogatása, mint amit Sípos Mihály is vezet, gyerekek tucatjait mentheti meg az alvilágtól, ami egy fontos humanitárius és egyben társadalmi szempont is. A tehetségeket gondozni kell, mert jobb, ha egy ember az ilyesfajta tudását a szorítóban használja ki, nem pedig az utcán. Persze az sem utolsó motiváló szempont, hogy azért egy bokszoló többet keres, mint egy árufeltöltő.
Képek forrása: Gettó Balboa
