„Káprázatnak tetszik a világ…” – A Los Rola Kocc című előadásáról

Kovács Viktória 2019. dec. 27. 0 1

T. S. Eliot Koktél hatkor című drámája szabad improvizációk mentén igazán modern, életszagú előadássá formálódik a fiatal alkotócsoport, a Los Rola kezei között. Nagyvilágian üres társasági élet, illúziófelhőben ténfergő, szerelmi sokszögek hálójába gabalyodott alakok, krimibe illő rejtélyfaktor megfűszerezve egy jó nagy adag filozófiai-pszichológiai elmélkedéssel és kellő humorral, melyet abszurditásokig elemelt, jólesően ismerős XXI. századi dresszinggel tálalnak.

A Három holló alagsori előadótermében berendezett színpadi tér láttán rögtön világossá válik, hogy az alkotóknak eszük ágában sincs követni, vagy egyáltalán imitálni a kiindulási alapként szolgáló, 1950-es évekbeli történet korát. A Toldi Flóra által tervezett, félkör alakú előadói tér hátsó vonalán végig telerakott bárpult díszeleg. A színes folyadékokkal megtöltött üvegek hanyag rendezetlenségben sorakoznak a ridegen kongó, fémhatású felületen. Ezeken kívül csupán néhány szék és egy fogas lézeng a placcon, melyet teljes egészében befed egy kezdetben kissé erőltetett, indokolatlan díszletelemnek érződő átlátszó festőfólia. Az események előrehaladtával azonban egyre inkább kitűnik, hogy a térnélküliség atmoszférájának megteremtésével kinyitja a történetet egyfajta egyetemes tartalom felé, emellett pedig a befejezetlenség fémjelző elemeként is szolgál.

Fotó: Nényei Lujza

Ide érkeznek a szereplők: egy elemelt tér abszurd figurái, akiket Kardos Tibor, Klucsik Franciska, Körmendi Kristóf, Lukács András, Szabó Zsombor, Szegezdi Anna és Vörös Karolina formálnak meg. Az alapdráma szalonvígjáték jellegét nagyszerűen idézi a koktélpartin tetszelgő karakterek viselkedése. Záporoznak az angol etikett különféle köszönési formái, a felszínes udvariaskodás gesztusait azonban minden esetben követi egy az előzővel rendszerint ellentétes, titkolt megmozdulás, mely csupán a közönség felé jelzi az adott szereplő valódi érzéseit, gondolatait. Néhány perc alatt meglehetősen élesen kirajzolódnak a viszonyokkésőbb bizonyos dominanciaharcok is –, melyeket leginkább az arckifejezések, a gesztushasználat és a burkolt megjegyzések fejeznek ki.

Ugyanakkor az első benyomás csalóka, egyre több és több titok kerül a jól működő gépezetbe. Rögtön az első: a házigazda, Edward Chamberlayne felesége rejtélyes módon eltűnik. A férj a tőle „elvárható” módon igyekszik palástolni a helyzetet, „értő közönsége” pedig szemrebbenés nélkül elhiszi, hogy az asszony csupán vidéki látogatóba indult, fel sem merül bennük távozásának valódi oka: a nő bizony összecsomagolt. Edward a megalkuvások és megszokások embereként összedőlni látja az általa eddig logikusan építgetett kártyavárat, mégis képtelen arra, hogy aktuális bizonytalanságát – mely érzelem kívül esik a szalontársaság felszínes befogadói körén – egy pillanatig is láttatni engedje. Otthona az „átjáróház” fogalmának mintapéldája, a szereplők befurakodnak egymás életébe, mégis vakok ahhoz, hogy saját kicsinyes kereteik mögé lássanak.  Ez az illúzió fonta homály rátelepszik a történet minden lényegi aspektusára. A szóban forgó házigazda például képtelen elfogadni kihűlt házasságának tényét, melyről talán következő mondatai árulkodnak legtisztábban: „Véglegesnek tekintettük egymást. / ”Nélküle nem vagyok önmagam.” Az örökösen keresgélő Peter pedig reménytelen plátói szerelmet táplál a művészlelkű Celia iránt, akiben – mint utóbb kiderül – lényegében csak önmaga érdekelte. Aztán sorra bukkannak elő az eddig gondosan leplezett viszonyok, és a nézők szeme előtt feltárul egy olyan szerelmi sokszög, mely vonalai közt valójában egyetlen oda-vissza irányút sem találni.

Fotó: Nényei Lujza

Titokzatos köd burkolja be továbbá a koktélpartin feltűnő ismeretlen férfi kilétét is, akinek elejtett megjegyzései arra engednek következtetni, hogy idegen létére többet tud a társaság ügyes-bajos dolgairól, mint bármely más szereplő. Kiállása és mélyen filozófiai eszmefuttatásai pedig már a kezdetek kezdetén a sematikus szalonfigurák fölé emelik. Ő birtokában van azon tudásnak, miszerint „Élünk abból a kevésből, amit tudni vélünk.” Alakja végül az örökösen tükröt tartó, az embert gyarlóságaival szembesítő luciferi szerepkör mintájára körvonalazódik. Nem kifejezetten kísértő, mindinkább terelgető sátáni ráhatását igazán gyönyörűen érzékelteti az előadásban az a gesztussorozat, melyben mintegy bábmesterként láthatatlan szálakon irányítja az egyes szereplők mozgását is. Karakterének eme szegmense mintha egy másik síkon mozogna. A szalonestek hamis valóságában pszichológusként tűnik fel, kinek vonzásköréhez afféle „beépített emberként” Alex és Julia is hozzátartozik. Triójuk lényegi szerepköri funkciója a kérdésekkel és velős frázisokkal való megvilágítás, a bölcseletek kimondása.

Felvetéseik záró tanulsága, hogy nem mindenkinek adatik meg a tisztánlátás képessége, s bár a végponthoz, a halálhoz való eljutás alapjában véve döntés kérdése, az egyéniségtől eltérő viselkedésformák zavarodottságot, önmeghasonulást eredményeznek. Az önmagát önállóan meghatározni képtelen Edward és időközben visszatérő, könnyelmű felesége, Lavinia nem kívánnak igazán rálátni saját helyzetükre, így nem is léphetnek ki abból. A magát valamilyen módon folyamatosan érvényesíteni próbáló Peter önző céloktól vezérelve nem juthat el egy magasabb tudás szintjére. Az alapvetően érzékeny, mély érzésű Celia karaktere az egyetlen, aki olyan tulajdonságokkal bír, melyek megváltásra érdemessé teszik őt, s végül egyfajta krisztusi szimbolikát is magára véve, kilép a megszokott sekélyes mókuskerékből, és alakja felmagasztosul.

Fotó: Nényei Lujza

T. S. Eliot drámája rendkívül jó alapanyag egy fiatal, gondolkodni vágyó csapatnak, hiszen dramaturgiai sokrétűsége színes palettát kínál. A bravúros szójátékokra és helyzetkomikumokra építő könnyed szalonvígjáték megengedi a már-már burleszkszerű nevettetést, amit a játszók a legtöbb esetben remekül színpadra is visznek. Emellett az előadás egyfajta parodisztikus, groteszk ízt is hozzáad ehhez a humorfaktorhoz, melynek egyik legjellegzetesebb és legropogósabb eleme korunk show-műsor világának beemelése. Ennek elhelyezése a rendezői koncepciót is dicséri, hiszen Iványi Domokos és Molnár Flóra jól ráéreztek a hangulati dinamika-elv hullámmozgására: a jelenet egyszerre tud humoros és gondolatébresztő lenni.

A dráma második síkja: a szereplőkben végbemenő mögöttes, elrejtett érzelmek és összegabalyodó szerelmi szálak rétege ugyanúgy képes arra, hogy ambivalens jellegükből fakadóan kikacagjuk a helyzeteket, a játszók adott esetben mégis komoly, fajsúlyos pillanatokat tudnak teremteni az alapvetően bagatell szituációkban. Továbbá mindkét szféra momentumait megsegíti, hogy az előadók nem félnek a szükséges csendektől, a legtöbb esetben megadják a helyét annak a szünetnek, amit a szituáció megkíván, ugyanakkor máskor kissé belassulnak a jelenetek. Mindegyik karakter megformálása a maga módján egyedi, a figurákhoz alakítva kellően és jólesően manírosak, mégsem hiányzik belőlük az a beszédes tekintet, ami a mélyebb érzelmek színpadra vitelének elengedhetetlen sajátja. Néhol elcsípni színtelen megszólalásokat, de az összhang alapvetően működik.

Fotó: Nényei Lujza

A harmadik szféra, mely a filozófiai-pszichológiai gondolatok és bölcseleti „igazságok” világát rejti magában, a másik kettőt mintegy közrefogva simul a rétegek közé. Az események – a már említett – irreális térbe való belehelyezése nem csak látványelemként, de gondolati többletként is ráerősít minderre. A kivetítő technikai megoldása szintén túlmutat a modern láttatás gesztusán, hiszen az idő eltelésének képi érzékeltetése ugyanúgy összefonódik az alapszöveg költői jellegével, ahogy az említett rétegek egymással. Az egyik kiemelten szép pillanat, amiben Celia néma üvöltése éles kontrasztot ad a színpadi történéseknek és az elhangzó mondatoknak, szintén ehhez a mechanizmushoz kötődik. Hasonlóan bravúros és nagyon mai elgondolás az alkotók részéről a közönség „lefotózásának” interaktivitást idéző mozzanata, mely elősegíti a még nagyobb szintű bevonódást. A kissé klisészerű mondatokkal tarkított lezárás talán túl didaktikus, közben mégis valahogy tükröt is tart a néző elé, akárhogy is, mind kapcsolódunk hozzájuk valamilyen módon.

Ez a fajta alapvető sokrétűség, a hozzátoldott látványelemekkel és egyéb ötletes megjelenítési formákkal kreált plusz tartalmak, olyan készletet alkotnak, amiből mind hazavihetünk valamit. Legyen az egy kép, egy elkapott gondolat, vagy egy bennünk is szöget ütő kérdés, nem távozunk üres kézzel.

Kiemelt kép: Nényei Lujza

Tags: Budapest, Három Holló, Iványi Domokos, Kocc, Koktél hatkor, kritika, Los Rola, Molnár Flóra, Színház, T. S. Eliot, T.S. Eliot, Toldi Flóra Categories: SZÍNHÁZ
Related Posts