Dollár Papa Gyermekei újra előadták Az apácát. Diderot leghíresebb műve alapján készült darabjuk, melyet Ördög Tamás rendezett, 2017-ben debütált. Felújított változatát néztük meg a OSzMI körtermében.
Denis Diderot regénye 1760-ban készült el, majd csak 1796-ban jelent meg. A levélregény formájában írt mű az író korának hazug, képmutató és kétes erkölcsű társadalmát bírálja, főszereplője, a fiatal Zsuzsanna sorsán keresztül bemutatva. „A nevem Zsuzsanna. Miattam vagytok itt, örülök is nagyon, hogy ennyien eljöttetek. De nem szeretnék senkit untatni a zárdába kerülésem részleteivel: 16 évesen anyám minden ellenállásom ellenére beadott apácának.„ – kezdődik elidegenítő módon az előadás. Kiss-Végh Emőke játssza az apácákhoz küldött lányt, megrendítő természetességgel. Közbeékelő megjegyzései választják el későbbiekben is a fejezeteket.
Az első részben egy szigorú zárdában követjük az eseményeket, ahol Krisztina nővér (Urbanovits Krisztina) és Ludovika nővér (Szalontay Tünde) egyértelmű zsarnokoskodása zajlik. Megtudjuk, hogy volt egy bizonyos módon megüdvözült és bűnbe esett Mónika nővér, akinek kilétét furcsán titkolni próbálják. Ez az elhallgató, ferdítő attitűd uralja az egész helyet, Zsuzsannát viszont nem tudják manipulálni. Nem hagyja. Egyetlen cinkostársa a szkepticizmusban Ursula (Cuhorka Emese). Ketten olyanok, mint külső szemlélők. Látszólag a lány mégis az egyedüli józan eszű személy a kolostorban.
Ezen a helyen egy misebor-cseppnyi erkölcs sincsen. Mikor az apácák a heti vitakörüket tartják, nagyon őszinte kérdések hangzanak el. Jó-e az Isten? Mit akar valójában? Van-e eleve elrendeltetés, és ha van, akkor létezik-e szabad akarat? A darabban a szereplők dinamikáján keresztül fejtegetik, hogy fér össze a logika és a hit. Meddig terjed a vallás logikája és mettől szól csupán a hitről. Ha minden csak a hitről szól, akkor érdemes-e erről vitázni? Érdemleges válaszokat nem kapunk, csupán agresszív és pszeudo-dogmatikus reakciókat. Végül a két anyácska vasszigora és álszentsége előttünk és Zsuzsanna előtt is kiderül. Pánik üt be, így az egyedüli és ebben a helyzetben a legészszerűbb megoldást választják a nővérek: az ördögűzést.
Elképesztő látni, ahogy az ok-okozat önkényesen megcserélődik, így manipulálják a többi tudatlan leányt. A zárda leplezetlen hazugságai és a realitás következetes tagadása az őrületbe kergeti Zsuzsát, akire így az elmeháborodottságot ráfogva végül ördögűzhetik őt. Egy exorcizmus vizuális eljátszása pedig már nem is tűnik annyira abszurdnak, ha az ember jobban belegondol a jelentésébe és életszerű párhuzamaiba. A második részben a pokolból a látszólagos mennybe kerül át a lány. Elsőre mindenesetre így tűnik. Csakhogy ez nem a Gyönyörök kertje, ez a triptichon másik oldala. Egy másik fajta pokol. Vagy ugyanaz, csak egy kicsit odébb, ha úgy tetszik. Végül is, van még hely a vásznon, elég nagy hozzá a festmény.
A másik zárdában, ebben a szektaszerű bizarr közösségben X asszony a főnöknő (Török-Illyés Orsolya). Az még vadabbá és lidércesebbé teszi a szereplőt, hogy nincs nevén nevezve. A színésznő minden mozdulatában érződik a dominancia, megformált karaktere egyszerre érzéki és szent, amibe a néző egyenesen beleborzong, mert érződik, hogy ez a tűz és jég (vagy inkább ember és isten) ellentét bármely pillanatban kitörhet belőle. Nyakában a keresztek inkább vagyontárgyak, hatalmi szemléltetések (esetleg fukszok) mintsem a hit záloga. X asszony teljesen el van ragadtatva a friss hústól.
A lányra szegezett figyelemre rögtön irigy lesz a főnöknő eddigi kiskedvence, a hálójába már teljesen becsalt Teréz nővér (Stork Natasa). Az érzelmi zsarolás iskolapéldája játszódik le a főnöknő és Teréz személyében, Stork Natasa pedig pontosan és hitelesen borul ki végül a tetőponton. Glória-fényre derülnek a zárt közösség beteges szokásai. A vallás önkényes átértelmezése egy olyan légkörű gyülekezetet teremtett, amibe az ember ösztönösen beleborzong, szemlélni ezt pedig a groteszkség etalonja. A sarkított és látszólag nonszensz jelenetek elképesztő hatással mutatják be, hogyan próbálják a zárda lakói elnyomni szexuális vágyaikat. Mégis mennyire természetes ez a fajta extrém önmegtartóztatás? Itt nem egy fogadalomról van szó, hanem egy emberi ösztön teljes letagadásáról. Ez a kulcsa az egész darabnak, ráadásul mindeközben egyértelművé válik, hogy igazából a hitnek itt semmi keresnivalója sincs. Az elfogadás és a szeretet fityulájába burkolózik az a hierarchikus rendszer, amiben az erősebb kihasználja a gyengébbet. Az abszurditásig emelt komikus helyzeteken, és az abszurditásig lecsupaszított valós helyzeteken egyszerre szórakozik és rémül meg a néző.