A régóta várt és széles körben promózott Bohém rapszódia voltaképpen az első nagyszabású film, ami a Queen és Freddie Mercury felemelkedésének és történetének egy fontos szegmensét mutatja be – nem lehet azonban sem élettörténetnek, sem a zenekart bemutató filmnek nevezni, és könnyen csalódást válthat ki mindazokból, akik erre számítottak. Két író, két vélemény.
Palotai-Kóbor Zalán írása
A Queen és frontembere a zenetörténet kultikus szereplői és géniuszai, világszerte milliós rajongótáborral még napjainkban is. Egyértelműen nagy népszerűségnek örvendenek hazánkban, ami többek között annak (is) tudható be, hogy 1986-ban szinte elsőként a nyugati bandák között az egyik legnagyobb koncertet adták a keleti blokk Magyarországán. Egy ilyen nagynevű és színvonalas zenekar történetének feldolgozása egyértelműen jó ötletnek tűnik – inkább az meglepő, hogy mindeddig nem történt meg –, tartalomgazdag lehetőségekkel bír és az érdeklődés is garantált iránta.
Ugyan a film Mercury (Farrokh Bulsara) híressé válása előtti életének rövid bemutatásával kezdődik (betekintést nyújt családi életébe, életmódjába, alkalmi munkáiba), valamint azzal, hogyan alakult meg a Queen, túl sok időt egyikkel sem tölt el. A siker és az áttörés egészen hirtelen következik be, látszólag alig felépítve, s nem időzhetünk túl sokat a zenekar életének egy-egy fontosabb állomásán.
A készítők számos esetben eltértek a valós történtektől, ami érthető és megengedhető egy film esetében, amennyiben az fontos jelentőséggel bír az alkotás mondanivalója vagy éppen drámaisága érdekében – azonban a Bohém rapszódia esetében nem feltétlenül ez valósult meg, ami újabb táptalajt biztosíthat mindazoknak, akik szigorúan ragaszkodnak a teljesen valósághű ábrázoláshoz. A színészi játék kifogástalan, Rami Malek (Freddie Mercury) nem csak külsőleg, személyiségében is megtestesíti a legendás frontembert, s az ő viselkedésfejlődését vagy éppen torzulását. Ben Hardy (Roger Taylor) mint legnagyobb ellenpólusa szintén kiváló alakítást nyújt. Külön kiemelendő még a Freddie egykori szeretőjét játszó Lucy Boynton (Mary Austin).
Ugyan az egyensúly a zenekar és az énekes története között a film során nemcsak törékeny, helyenként hiányzik is, a film maga nem biográfiaként került beharangozásra. Ahogyan a címe sem csak a Queen egyik leghíresebb dalára utalhat, hanem a film egészére: rapszodikus, egyfajta érzelmi hullámvasút. Jóllehet a film nem mindig éri el a tervezett emocionális hatást, az általa teremtett lenyűgöző, ’70-es és ’80-as évek hatása, (koncert)élményei és dinamikája mindezért kárpótolhat.
Kocsis Marcell írása
„Ugyan drágáim, vigyétek el innen ezt a szart!” – mondaná valószínűleg Freddie Mercury, amikor a róla készült film a huszadik perchez érne. Lenne oka erre a kifakadásra bőven, illetve van a zenekar és az ikon jelenlegi rajongóinak is : a Bohém rapszódia sem moziként, sem biográfiai filmként nem állja meg a helyét. Ugyan Roger Taylor és Brian May, a Queen együttes két máig aktív tagja kiváló zenészek és Mercuryval egyenrangú zeneszerzők, producerként a róluk (is) szóló film kreatív döntéseibe is beleszólhattak, így a végeredmény hibás döntéseik miatt csak egyetlen célt valósíthat meg sikerrel: a banda csodálatos zenéjét sok fiatal is megismeri, akik másképpen nem találkoznak vele.
Ez az erény letagadhatatlan, de kettejük sötét árnyékának és a film hánytatott sorsának kettőse már a mélységeket is rejtő sztorinak is sok volt; a rendező és főszereplőváltás, illetve a családbarát film terve kiüresítette és színes (hamis) szalagokkal kötötte át a rockzene egyik legellentmondásosabb alakját és korszakát. A korai előkészületek idejében még Sacha Baron Cohen jelentkezett be Mercury szerepére, de a banda pont a meredekebb ötleteire hivatkozva zárta ki a produkcióból; egészen más okból távozott Bryan Singer rendező, ugyanakkor ez a váltás a már majdnem kész alkotásba rúgott bele még egyet. Tehát az elkészült mű számtalan sebből vérzik, ezt pedig a kétségkívül kiválóan megidézett korok és koncertek sem képesek elfedni, habár erősen próbálkoznak.
Érthetetlen (ha a zenekar előzetes koncepcióját nem számítjuk), hogy a készítők, elsősorban Anthony McCarten forgatókönyvíró miért hazudja azt, hogy Mercury már az 1985-ös Live Aid előtt tudta, hogy halálos beteg; ez nem egyszerű csúsztatás, hanem a film dramaturgiájának sarokköve, a drámai tetőpont letéteményese. A koncertet és a betegséget igyekeztek összekapcsolni és úgy ábrázolni az énekest, aki mindent egy lapra tett fel, amikor színpadra lépett: elhagyva a valóságot, a Queen utolsó két albumának (The Miracle, Innuendo) hősies és megható történetét, amikor Freddie Mercury már tényleg haldoklott, mégis önmagát felülmúlva, társai támogatásával énekelt. Továbbá, az is nehezen érthető, hogy a Queen ma is élő tagjai a családbarát címszó alatt miért keverednek tudatos és bizonyítható önellentmondásba: számos akkori és későbbi nyilatkozatukban idézik fel depressziójukat, családi és személyes válságaikat, a drogokkal és alkohollal folytatott küzdelmeiket. Ezzel szemben a Freddie-t körülvevő három zenész (még a remeteként élő John Deacon is) szentként tetszeleg, mindenfajta sarkos jellemhiba nélkül, ezzel szemben Mercury szenvedő arccal járja a világ melegbárjait.
Az énekes homoszexualitását kendőzetlenül, de a legtöbb bírálat szerint a művész sötét oldalaként tünteti fel a film; talán egyetérthetünk azzal, hogy Mercury nem a fentebb is említett fakószürke arccal vetette bele magát a korban fénykorukat élő homokoskuplerájok sűrűjébe, hanem inkább a rá jellemző féktelenséggel, ahogyan minden mást is csinált. Ezek a csúsztatások egészülnek ki az autentikus hangzással és korhű díszlet- és jelmezkavalkáddal, azonban ennek ellenére sem tudunk gyönyörködni a filmben mint mozgóképben; talán nem sznobság kijelenteni, hogy kimondottan unalmas vonalvezetéssel és operatőri jellegtelenséggel szembesülünk: egyáltalán ne várjunk emlékezetes pillanatokra és snittekre, sokkal inkább egy lexikonbejegyzésre, ahol sorban pipálták ki az alkotók a kötelező köröket. Sem mellékvágányok, sem szellemes ötletek, sem merészség nem akad a két óra játékidőben.
Rami Malek és a többi játszó alakítása több mint jó, a casting nagyszerűen sikerült, ahogyan az együttes újra életre keltett dalai és hangzása is ütnek, ezekben az elemekben volt mesterségbeli tudás; a Live Aid felidézése is a részletekbe menően összetett. Ezek a kisebb sikerek húzzák felfelé a filmet és mentik meg a nézhetetlenség bélyegétől. Bennem viszont nem születik meg a válasz arra a kérdésre, hogy Brian May és Roger Taylor miért érezték szükségét egy fantáziátlan filmnek, hiszen senkinek sincsenek illúziói Freddie Mercury személyiségének kétes elemeiről (ami egyértelműen nem a szexuális identitása), de a zenekar története is megismerhető számtalan másik, autentikusabb forrásból. A Bohém rapszódia elkészülte ennek ellenére nem a millió sebtől fáj igazán: azért csapás a rajongók és a minőségi filmélményre vágyók számára, mert ezek után biztosan nem fog készülni más, jobb és bátrabb film Freddie Mercury és a Queen megismételhetetlen, diadalmenetbe oltott ámokfutásáról.
Kiemelt kép: 24.hu
https://www.youtube.com/watch?v=ktYlzVYQbwY&t=1346s
