Az utca embereiről készített sorozatom második darabjában – csaknem egy év elteltével – kapásból egy kiskaput alkalmazok, hiszen az alábbi történet nem az utcán, de még nem is egy városban „került hozzám”, hanem egy buszon ülve.
Az utóbbi években megfigyeltem, hogy amikor a fáradt, hétköznapokat túlélő egyetemista végre egy szombati napon pihentetné elméjét, akkor elég jelentősen megnő az esélye az esőzéseknek, szélviharoknak, fagyoknak. Természetesen ez most sem volt másképp, és mivel a házunk maximum ötven méterre állhat a falu buszmegállójától, a fene sem gondolhatta, hogy ezen a rövid útvonalon képes leszek megázni, pláne, hogy a fordulóban már láttam is a buszunkat közeledni.
A reményeim eloszlottak, mire a busz lépcsőjére értem, még az útnak indulás előtt a zoknim és a nadrágom alá hatolt a víz. Bérletem felmutatom, a buszsofőr hanyag pillantást mér a csatakos tekintetemre, és fejben már a buszpályaudvaron mossa fel hőn szeretett kék-fehér Credo-ját. De nem csak ő néz rám megvetően. Egy, már megszokott haditerv látványa bontakozik ki szemeim előtt: mindkét oldalon a páros ülésekből csupán a belsőn foglalnak helyet, a külső széket egyrészt polcnak, másrészt falnak álcázva zárják el magukat a megázott ifjútól. Esernyők, táskák, kabátok hada kel életre és kap foglalói rangot hirtelen. Hátrafelé cammogva látom csak meg sorstársamat, egy nálam talán pár évvel fiatalabb srácot, akivel szintén győztes háborút vívott a kegyes őszi időjárás. Táskáját ölébe emelve jelzi; ő más, mint a többi, foglaljak helyet bátran. Le is heveredek ázótársam mellé, vacogva megköszönöm a helyet. Ekkor kezdem megfigyelni jellemét, sötétzöld melegítő, sportcipő, oldalra nyalt szőkített haj. Everlast-os, fekete-zöld sávos táskájából ítélve csakugyan a szomszéd falu focicsapatának egyik tagja lehet. Megfigyelésem vele is közlöm, majd örömömre, hogy bejött a totó, tovább húzódik beszélgetésünk. Majd mikor meglátom táskájának cipzár csatján a Ferencváros címerét, akkor csapunk igazán a szavak közé:
– Ó, látom fradidrukker vagy!
– Bizony, gyermekkori szerelem…
– Apád?
– Apám!
– Én is hasonlóan kaptam el a mániát.
– Sok meccsen voltál már? – A kérdező szerepét átvéve büszkén, szipogva törli meg orrát alkarjával a megfázás szentsége előtt tisztelegve.
– Annak idején igen, de már van vagy három éve, hogy fotelból követem a csapatot. És te?
– Én sem járok már egy ideje, apám még mindig bojkottál a kártya ellen, pedig idén már újra bent vannak az ultrák…
– Majd megunja! Egyedül nem indulsz?
– Ááá, az csak apámmal igazi, hatalmas arc az öreg…
– Na, balhézni szokott meccsen?
– Hogy őszinte legyek, mondhatom azt, hogy nehéz visszafogni, de nem tart sokáig a kirohanás. Maximum a benne megérett pálinka meg a tíz-tizenkét sör az, ami megindítja.
– Én is mentettem már ki apámat a rendőröktől. Bár azóta is azt meséli, hogy fordítva történt.
– Tudják is ezek milyen gyermekszemmel az egész…
– Na és milyen volt az első meccsed?
– Fúú, az valami botrány volt. 2011-ben Győri ETO – Fradi, mert az volt akkor a legközelebb, Hali meccsre meg elvből nem megyünk. Akkor voltam 12. Meg hallod, olyan szettem volt… Nagy meccslázban voltam előtte este, találtam a szekrényemben egy már kicsit kinőtt zöld pólót, ilyen eléggé fosszínűt, aztán ráírtam nagy betűkkel a hátuljára, hogy FRADI, meg egy 8-ast, mert akkor Józsi György volt a kedvencem. Pont akkor jött át nyáron a Győrből.
– Jaj Istenem, a Józsi, először én is csíptem, csak aztán láttam, hogy nem tud focizni.
– Jaja, de akkor jó volt. De a legnagyobb sztori még mindig az, amit lenyomtam apámnak. Asszem már a második félidő mehetett, amikor kicsit furcsállni kezdtem, hogy sokadszorra énekeljük a „rábaparti cigányok, basszátok az anyátok” című rigmust. Meg hát ugye mi rumiak vagyunk, ott élünk a Rába partján, mondom én ezt nem éneklem. Ránéztem apámra, megrángattam a mezét és megkérdeztem, hogy miért kell ezt énekelni. Apám mondta, hogy mert Győr a Rába partján van. Én meg villámgyorsan visszakérdeztem értetlenkedve: „De hát mi is ott lakunk”. Apám válasza elég velős volt és összetett: „Basszá’ rá fiam, csak énekeld!!” Onnantól kezdve én is énekeltem a meccs végéig, de talán még hazafele is. Asszem akkor értettem meg a focit…
De a történet menete itt már nehezen tudott volna tovább menni, hiszen fradista társam hirtelen eszmélt, hogy megérkeztünk a falujukba, előző történetének vigyorával az arcán megköszönte a beszélgetést, haján igazított egyet és a buszról egyenesen a szakadó esőbe szaladt tovább.
