Magyarországra érkezett az idei World Press Photo kiállítás, amelyet az érdeklődők szeptember 21-től október 23-ig tekinthetnek meg a Magyar Nemzeti Múzeumban.
A Múzeum körúti épület hatalmas ajtóin belépve rögtön elénk tárultak az elmúlt 25 év legszebb magyar természetfotói a naturArt kiállítás keretein belül, amelyek hazánkban és nemzetközileg is különféle díjakat nyertek el. Nem véletlenül, hiszen a fotók mindegyike egytől-egyig csodálatos, rádöbbentenek minket a természet egészen apró, észrevehetetlen szépségeire is, arra, hogy mennyire gyönyörű lehet egy égen repülő madár vagy a morzsákat cipelő hangyák.
A fotók sokszor meglepő közelségben vagy épp váratlan nézőpontból tárják elénk a világunkat, megértésükben óriási szerepet játszanak a képek címei is. Gyakran éppen a címek azok, amelyek által világossá válik, hogy a fotós mit látott annyira különlegesnek egy repülő varjúban, önmagát csinosítgató vízimadárban vagy egy egyszerű parasztházban a puszta közepén, esetleg egy katicabogárban a többemeletes felhőkarcoló üvegén. A képek készítői nem csak itthon dolgoztak, hanem elkalauzolnak minket akár óceánok mélyére, az afrikai sivatagba, a gleccserek közé vagy éppenséggel metropoliszokba, és szembesítik a befogadókat azzal, hogy gyakran mennyire vakon járunk-kelünk a világunkban, holott valójában ennyi felfedezésre váró szépség vesz minket körül.
A természetfotók nyugtató hangulatot árasztanak, megtekintésük közben boldogan álmodozhatunk az idegen tájakról, azonban a következő terembe lépve máris nyakunkba zúdul a szomorú valóság: az év eseményeiről készült riportfotók.
A hirtelen változás sokkoló, a képek pedig letaglózóak, főként azért, mert amit látunk rajtuk, az tényleg a valóság, amelyet a képek melletti leírások is tanúsítanak. Láthatunk szeméthegyeket a világ olyan pontjairól, amelyekről gyakran tudomást sem veszünk, és az ebben térdig gázoló csont és bőr embereket. A fotók tökéletes példái a természet konkrét megölésének, amit csupán egy év leforgása alatt is képes okozni az emberiség. Továbbá megjelennek a gyakran „játékszereinknek” tekintett vadállatok is, akiket előszeretettel pusztítunk azzal, hogy betolakodunk természetes élőhelyükre.
Ezzel szemben viszont az is látható, olykor hogyan is próbálunk segíteni rajtuk. Képek egy orvvadászoktól megmentett orrszarvúról, egy elefántmenhelyről, sasról, melyet a városokban már csak galambként emlegetnek, és olyan más fotókról, amik igazolják, hogy van még emberség az emberiségben.
De nem csak az állatokat pusztítjuk és próbáljuk megmenteni egymással párhuzamosan, hanem saját magunkat is, ezzel pedig a kiállítás utolsó terme szembesíti a látogatókat. Az elmúlt év terrortámadásai, a menekültválság, éhezés, otthontalanság és az ezeket közvetlen közelről elszenvedő emberek, a világban újra egyre inkább elterjedő erőszak és káosz néz velünk farkasszemet az utolsó terem képeiről. Szörnyűségek, amelyek az elmúlt egy évben történtek, de talán már évtizedek óta folyamatban vannak, és amelyeknek előszeretettel fordítunk hátat, a hétköznapokban tudomást sem véve róluk azzal a kibúvóval, hogy „ezek nem velünk történnek”.
Mindezek bizonyítják, hogy kötelességünk nyitott szemmel járni, és segíteni, főként nekünk, fiataloknak. Talán ez is a fő célja a kiállításnak: megtanítani az embereket, hogy a szemükkel ne csak nézzenek, hanem lássanak is. Reméljük, hogy a következő évek World Press Photo kiállításait nem egy lángoló, gázálarcos férfival kell majd reklámozni…
