A távol-keleti országokkal kapcsolatban kétfajta előzetes tudás jellemezheti a magyarok többségét. Japánra ez hatványozottan igaz. Hiszen egyrészt körbelengi egy bizonyos misztikum, amit nagyban befolyásolnak az iskolapadban töltött történelemórák. Általános közhelyekkel élve a szamurájok és nindzsák földje, ahol a vonat soha nem késik, a táj pedig leírhatatlan, főleg tavasszal, mikor a sakura (japán cseresznyefa) virágzik. Másrészt persze ott van előttünk a világhálónak köszönhető másik kép is Japán kissé furcsa, őrült oldaláról, amelyről a különböző híroldalak oly szívesen írnak. Különös találmányok, fesztiválok, számunkra elsőre szokatlannak tűnő viselkedési normák és persze az anime, amely a külső szemlélő számára nem több, mint egy igen érdekes rajzfilm (bár ezt a képet remélhetőleg lerombolták mára az olyan nagy sikerű alkotások, mint a Ghost In The Shell vagy a Death Note).
De milyen is valóban Japán? Ez a kép lényegében csak azok számára tárul fel, akik ott élnek, dolgoznak, családot alapítanak, és valóban első kézből tapasztalják meg a mindennapi életet. Az utóbbi időben több YouTube-csatorna is született, amelyet olyan magyarok készítettek, akik jelenleg is ott élik hétköznapjaikat.
Tegyük fel a kérdést: Milyen az élet Japánban magyarként? – Erről kérdeztem a Havasi Embert (Tamást) és a Dame Demoii csatorna két tulajdonosát, Kirát és Claudiát. Mindhárman Japánban élnek (valójában Kira azóta hazaköltözött, mivel a diákvízuma lejárt; jelenleg munkavállalói vízumot próbál igényelni), és rendszeresen osztanak meg tartalmakat a szigetországból. De kik is ők, mit kell róluk tudni, és miért költöztek Japánba? Elsőként erre voltam kíváncsi a velük folytatott beszélgetés során.
Tamás 31 éves, Budapesten született, de Kistarcsán nevelkedett, illetve nőtt fel. Pesten járt gimnáziumba, és ott végezte el az egyetemet is, ahol pénzügy és számvitelből szerzett diplomát, majd Japánba költözött.
„26 éves vagyok, Pécsett születtem, de a szüleimmel még kiskoromban elköltöztünk Gárdonyba. Középiskolás koromban kezdtem el először érdeklődni Japán iránt. Angol-magyar két tanítási nyelvű gimnáziumban tanultam, és volt akkora szerencsém, hogy egy vendégtanár ideiglenesen tanított japán nyelvet nekünk szakkör formájában. Nagyon megtetszett a nyelv, na meg persze akkor már az animék világa is beszippantott eléggé ahhoz, hogy japán szakon akarjam folytatni a tanulmányaimat. A Károli Gáspár Egyetem Keleti nyelvek és kultúrák szakára jelentkeztem, és ekkor kezdtem el tanulni a japán nyelvet komolyabban.”– mesélt a Japánhoz való közeledéséről Kira.
Vloggertársa, Claudia 27 éves. Ő Kecskeméten nőtt fel, és általános iskola végén találkozott először az animékkel, ami döntő szerepet játszott abban, hogy végül Japánba vezessen az útja. „Mikor először hallottam meg a japán nyelvet az animéknek köszönhetően, rögtön beleszerettem ebbe a szerintem gyönyörű csengésű nyelvbe.” Középiskola harmadik évében kezdte el magántanárnál tanulni a nyelvet, ami végül a szabadon választott érettségi tárgya is lett. Érettségi után dolgozni kezdett, hogy megvalósítsa az álmát: kijutni Japánba, és megtapasztalni, hogy milyen is valójában ott az élet. „Életem egyik legnagyobb élménye volt az a fél év, amit kint töltöttem. Ezt követően a Károli Gáspár Református Egyetem Kommunikáció- és médiatudomány szakán folytattam a tanulmányaimat. Természetesen a japán vonalat is vittem tovább, mellékszakként felvettem a japán minort.”
Mióta éltek Japánban, és mi vezetett ahhoz, hogy végül ott telepedtetek le?
Kira: Először csak egy hónapra utaztam ki egyetemi éveim alatt Japánba, ami olyan nagy hatással volt rám, hogy az egyetemet elvégezve beiratkoztam egy japán nyelviskolába. Csak pozitívan tudok szólni az országról. Az emberek, a kultúra, a környezet mind nagyban eltér a számunkra megszokottól, de én így szeretem. Nagyon szeretek utazni, Japán pedig tele van csodás helyekkel, ahova vágyom személyesen is ellátogatni.
Claudia: 2014-ben sikerült elnyernem a Josai University ösztöndíját, így egy évet japán egyetemen tanulhattam. A diploma megszerzése után working holiday vízummal jöttem vissza Japánba, és dolgozom jelenleg két helyen is. Nagyon szeretek itt élni, mert minden nap találok valamit, ami mosolyt csal az arcomra. A miénktől teljesen eltérő kultúra és környezet lenyűgözött. Természetesen itt sincs kolbászból a kerítés, és vannak időnként nehézségek, de azok is újabb tapasztalatok. Szeretnék minél több helyre eljutni, látni és megtapasztalni.
Tamás: Hét éve élek Japánban, ide a párom miatt költöztem ki elsősorban. Másodsorban pedig a kihívás miatt.
Kíváncsi voltam, hogy miért döntöttek úgy a párjával, hogy nem Magyarországon, hanem Japánban folytatják a közös életet. – „Nos azért döntöttünk úgy, hogy én jövök Japánba, mert úgy gondoltuk, hogy nekem talán könnyebb lesz itt boldogulni, mint neki otthon. Szóval szó sincsen a manapság divatos »elmenekülök Magyarországról« dologról.” Tamás Japánnal való kapcsolata jelentősen különbözik Claudiáétól és Kiráétól, elmondása szerint nagy nehézség volt számára a nyelv és az írás. Nem volt soha nagy Japán-fanatikus, nem tanult japán szakon, és anime/manga fannak sem tartja magát. Számára a legnagyobb akadály az volt, hogy a nulláról kellett elkezdenie mindent, mint egy újszülöttnek.
Mielőtt Japánba költöztetek, milyen szinten sikerült elsajátítanotok a nyelvet? Mi volt számotokra a legnagyobb nehézség a nyelvtanulás során? Mit ajánlanátok azok számára, akik szintén szeretnének japánul tanulni?
Tamás: Szinte semmilyen szinten nem tudtam japánul, talán bemutatkozni. Szóval magamtól tanultam a Genki c. könyvből. Sajnos a munka melletti tanulásnak megvan a maga hátránya, hogy nincs időd seggelni, de persze vannak, akik erre rácáfolnak (pl. kanji tanulás [szerk.: japán írásmód]), nekik respekt. Japánul tanulni seggelés, sajnos ez van, ha valaki jól akar tudni, akkor kanji, kanji és kanji. Mert csak akkor tud tovább fejlődni, ha tudja, hogyan kell írni és olvasni. De hiragana (szerk.: a japán nyelvben használatos szótagírás) és katakana (szerk.: a kínai normál írás jeleinek leegyszerűsítésével, a 11. században kialakított szótagírás) mindenképp szükséges. Igazából azt mondhatom, hogy egy év kellett ahhoz, hogy bátran merjek kérdezni, mert aki tud kérdezni, az már jó helyen kapiskál. Aki teheti, menjen el nyelviskolába, mert itt a munka és egyéb dolgok mellett nem lesz se kedve, se ideje tanulni. Aki egyetem miatt jön ki, vagy tanulni, az persze más.
Kira: Japánba költözésünk előtt különböző nyelvi szinteken álltunk, hiszen Claudia már tanult kint előtte egy évet ösztöndíjjal Japánban. A legnagyobb nehézséget a kanjik jelentik. Felismerési szinten aránylag nem nehéz megjegyezni őket, de az írással már meg kell küzdeni. Viszont a mai technika mellett már egyre kevesebbet írnak kézzel a japánok is, így valamennyire kopik a tudás sajnos.
Kezdő japán tanulók számára a Minna no Nihongo című tankönyvet tudnánk ajánlani. Nagyon jól felépített tankönyv és rengeteg kiegészítő gyakorló munkafüzet van hozzá. Japánban is gyakran oktatnak ebből a könyvből nyelviskolákban. A kanjikra csak azt az egy módszert tudjuk javasolni, hogy le kell ülni és sormintát írni. Valamint nagyon jó gyakorlás lehet könyvet olvasni. Elsőre mondjuk olyat, amit már magyarul olvastunk, ismerünk. Így ismeretlen szavak és kifejezések esetén is össze tudjuk rakni a jelentéseket. Ugyanez igaz a japán nyelven történő filmnézésre is. Így szórakozva lehet tanulni. Amíg csak otthon tanultuk a nyelvet, volt egy passzív tudásunk, de azt élesben használni már egészen más. Nem úgy fognak kinézni a beszélgetések, mint ahogy azt a tankönyvi példák hozzák, ráadásul a beszélt nyelv gyakran eltér a tankönyvi formától. Éppen ezért a kint töltött idő sokat segít abban, hogy fejlődjön a nyelvtudás.
Milyennek találjátok a japán nyelvet? Valóban annyira nehéz?
Claudia: Szerintünk gyönyörű hangzása van a japán nyelvnek, ez megfogott benne mindkettőnket. Hogy mennyire nehéz egy nyelv, az emberfüggő, kinek mire áll rá az agya könnyebben. A kiejtés nem nehéz. A hétköznapi szintű nyelvtan sem egy horror. A tiszteleti nyelv persze már egy másik szint, de az a japánok bevallása szerint még nekik is okoz időnként nehézséget.
Tamás: Nyelvtanilag szerintem a japán könnyű, főleg nekünk magyaroknak, mivel a felépítése hasonló. Ha a négy fajta írás (romaji, katakana, hiragana, kanji) nem lenne, akkor pikkpakk el lehetne sajátítani. Helyben könnyebb magadra szedni, főleg ha otthon már képeztél magadnak egy alaptudást. Mellesleg sok olyan példa van, hogy nem szükséges a japán nyelv, mert vannak cégekben magas pozíciójú külföldiek, akiknek elég az angol, nos ők sok esetben szerződéssel vannak itt, azaz két-három év, és tovább állnak, és sokszor vannak tolmácsaik. Nos erre nem szabad alapozni.
Akkor végül is mennyire lehet angol nyelvtudással boldogulni Japánban?
Kira: A fiatalok körében egyre többen beszélnek angolul, lehet csak angoltudással is barátokat szerezni. A munkakeresés már keményebb dió, azt nehezebb találni csak angol nyelvtudással. Általában a megállók nevei ki vannak írva latin betűkkel is, így a turisták elboldogulnak. Sokszor van angol nyelvű menü is az éttermekben. De azért a japán nyelvtudás mindenképpen nagy előnyt jelent.
Tamás: Angollal boldogulni lehet, de kell mellé a japán is. Ha „angolos” munkahelyre szeretnénk magyarként menni, akkor nagy százalékban csalódhatunk, mivel az anyanyelvűeket forszírozzák. Ezt én nem szeretem. Idejön egy amcsi, és csak azért kap zsíros állást, mert beszéli a saját nyelvét, vagy elmegy tanítani úgy, hogy semmilyen képesítése sincs. Röviden, erre ne alapozzunk, de persze nem lehetetlen. Meg kell próbálni, csak ne lepődjön meg senki, ha nem sikerül.
Claudia: A nyelvtudás kérdése mindenképpen nehézség lehet a munkakereséskor. Valamint megvannak a formális szabályai egy állásinterjúnak. Vannak, akik elboldogulnak nyelvtudás nélkül is, de ők általában olyan területen dolgoznak, ahol angol nyelvtudás kell, mint mondjuk külföldi cégek. Részmunkaidős állást annyira talán nem nehéz találni, de rendes főállást már azért nehezebb. Az angol nyelvtanári állás valóban népszerű a külföldiek között. Részmunkaidős állásban sokan dolgoznak még éjjel-nappalikban és az egyéb vendéglátó egységekben.
Persze nem minden a nyelv és a kultúra szépsége, ha az ember kiköltözik Japánba, előbb-utóbb kénytelen lesz munkát vállalni. Ez alól a vloggereink sem bújhattak ki. Tamás egy hotelben dolgozik, Kira az egyik ruházati üzletláncban, Claudia pedig egyszerre két helyen is: egy magyar étteremben és egy izakayában. Ez egy hagyományos japán „kocsma”. Mindhárman olyan helyet találtak maguknak, ahol rengeteg emberrel találkoznak, és kötelező kommunikációra vannak „kényszerülve”, ezzel is fejlesztik a nyelvtudásukat egyre magasabb szintre. Mindhármuk tapasztalatai eléggé pozitívak a munkavállalással/kereséssel kapcsolatban, elmondásuk szerint eddig minden munkahelyen jól tudták érezni magukat. „Amikor munkát vállal az ember, három nagy probléma fordulhat elő, ebből természetesen az első a vízum hiánya, aztán a nyelvtudás, végül az, ha hiányos a metódus, amiből adódhatnak olyan problémák, hogy az ember nem tudja miként illik munkakeresőbe menni vagy egy interjúra. Az interjúk általában többlépcsősek, de ebben nincs tapasztalatom. Sosem szezonban kerestem melót, de akkor is erőszakosan, azaz kinéztem egy céget, glancba vágtam magam, hónom alá csaptam a japánul kézzel írott önéletrajzomat, és bekopogtattam az adott helyre. Ez direkt volt, mert ahol nem nyitottak az efféle lazaságra, az nem is nekem való. Fontos a rugalmasság számomra.” – mesélt Tamás a Japán munkakereséssel kapcsolatban.
Mi volt a legfurcsább élményetek Japánban?
Claudia: Talán, amikor egyszer egy nő lélekszakadva szaladt utánam, mert elejtettem a pénztárcámat, és nem vettem észre. Ilyet ezelőtt még sosem tapasztaltam, úgyhogy furcsa élmény volt, de persze pozitív értelemben.
Kira: Nekem a mozival kapcsolatban volt a legfurább élményem. Barátnőmmel először ültünk be Japánban a moziba. Mindenki csendben várakozott a film kezdete előtt, kis tálcákon előttünk a popcornnal meg üdítővel. Nem is ez lepett meg, gondoltam, hogy ők itt is figyelnek a másikra, nem zajongnak majd. Viszont ahogy lement a film, számomra fura volt, hogy senki nem pattant fel a stáblistánál, jelzőfények sem irányítottak a kijárat felé. Csöndben, sötétben mindenki végignézte a stáblistát, és csak utána ért véget a mozizás.
Tamás: Sok volt/van, most hirtelen a telefonálás közbeni hajlongást tudnám mondani, amit én igyekszem direkt elkerülni, hogy velem ne forduljon elő.
Van számotokra olyasmi Japánban, amit a mai napig nem tudtok megszokni?
Tamás: Azt nehéz megszokni, hogy nem nyíltan mondják az arcodba a dolgokat, és itt most elsősorban a szolgáltatásokra gondolok. Megkérdezem, hogy „van ez a cucc?”, és aztán jön: „Hmmm… háááát… lehet… de nem biztoooos…. hááát… megnézem… de….”, és ezzel a pöcsöléssel értékes percek vesznek oda. Nincs, akkor nincs, egy másodperc, és végeznénk.
Claudia: Számomra nincs különösebben ilyen. A karácsony talán egy kicsit, mert itt nem családi ünnep, és ugyanúgy munkanap, mint egy sima hétköznap.
Kira: Az umebosin (savanyú aszalt szilva) kívül nem jut eszembe semmi ilyesmi.
Arról is megkérdeztem a riportalanyokat, hogy volt-e olyan félelmük költözés előtt, amit azóta pozitív csalódásként éltek meg. Mind a három előzetes elképzelés, amit vélt problémaként említettek, rendszeresen előkerül a keleti országgal kapcsolatos sztereotípiák között. Tamás nagy félelme az volt, hogy nem talál olyan munkát, amivel el tudna tartani egy családot. Szerencsére ez azóta elszállt, ahogy a lányoké is: „Tartottam attól, hogy majd nem találok oda sehova, de szerencsére átláthatóbb a közlekedés, mint azt elsőre gondoltam. Biztos volt más is, de már nem igazán emlékszem, hogy hét éve, amikor először jöttem, milyen félelmeim voltak.” – mesélte Claudia. Kira pedig a korábban már taglalt nyelvi problémáktól félt leginkább: „Nagyon tartottam a hivatalos ügyek intézésétől, hogy senkivel nem tudom majd megértetni magam/én nem értem meg majd őket. Megkönnyebbülés volt látni, milyen segítőkészek, egyre többen beszélnek angolul is, ha csak keveset tudnak, akkor is próbálják kitalálni, mit szeretnél.”
Az a Japán, amit megismerhettetek, mennyiben tér el attól szerintetek, amit mondjuk a legtöbb magyar gondol róla?
Tamás: Sok magyar, aki felszínesen tiszteli Japánt nulla (esetleg filmbéli) tudással, azt hiszi, hogy itt érzéki és csodálatos szűz tündék lebegnek a spiritualitásban a füstölők ködébe burkolódzva, és zöld teát iszogatnak szertartásosan. Ezeket a fanokat sokszor elkeserítem, hogy ez kurvára nem igaz, nem jobb emberek nálunk, és nehéz ezt elfogadni sokaknak. De akik zsigerből utálják Japánt, sztereotípiák, rasszizmus és egyéb félinformációk által, azokat is a „földbe döngölöm”. Nem tudom, miért nem lehet elfogadni, hogy ők is emberek, csak 10.000 kilométerrel arrébb…
Kira: A Japánokról itthon gyakran mondják, hogy furák. Én inkább nyitottnak mondanám őket, hiszen elfogadóbbak egymással és az újjal szemben, emellett pedig képesek őrizni a tradíciókat is. A kultúrájuk gazdagabb annál, hogy be lehessen skatulyázni szusira, animére, robotokra, gésákra és szamurájokra. Egyáltalán nem kirekesztők, segítőkészek és szívesen beavatnak mindenbe, ami érdekel téged a kultúrájukkal kapcsolatban.
Claudia: Sokan azt hiszik, hogy Japánban csak nyers halat és rizst esznek, pedig változatos és nagyon finom ételeik vannak. Valamint Tokió nem csak felhőkarcolókból, tömegből és high-tech dolgokból áll. Rengeteg park és csendes kis templom is van. A lakásunktól gyalog tíz percre pedig egy gyönyörű folyópart, az út mentén végig fákkal. Én személy szerint pont ezt a kettősséget szeretem nagyon Tokióban, hogy könnyen találok olyan helyet, amilyenhez éppen hangulatom van.
Véleményetek szerint, mi az oka, hogy még mindig olykor kicsit misztikusnak, máskor pedig európai szemmel őrültnek tekintjük a japán kultúrát?
Tamás: Ugyanaz, amiért ők minket: olyanok szeretnénk lenni, mint a másik, nekik az a misztikus, mikor a templomban imádkozunk, vagy ahogyan összeül a család vasárnap egy ebédre, ahogyan tartjuk a kapcsolatot a barátokkal/családdal, ahogy ünnepeljük a születésnapokat stb.
Ők inkább csendben vannak hozzánk képest, és a csend mindig titokzatosabb.
Kira: Nagyon különböző és távoli kultúra, ezért nem tudjuk szerintem pontosan hova helyezni, hiszen főként csak annyit tudunk róla, amit a média, a közösségi oldalak közvetítenek. A régi filmek és könyvek még a hagyományosabb Japánt mutatták be a szamurájokkal és gésákkal. Mára már inkább, amit kiragadnak, az a technikai fejlettség és a furcsa dolgok tárháza. Ennek az okát abban is látom, hogy erre van igény, erre kapják fel az emberek a fejüket. Egy olyan cikk, amiben arról van szó, hogy megjelent egy új őrült japán divat, hogy bugyit húznak a fejükre, sokkal több klikkelést gyűjt be, mint mondjuk egy kulturális cikk. Pedig a hétköznapokban ezek a dolgok alig vannak jelen, sokszor maguk a japánok nem is hallottak még róla, ellenben a külföldiek között terjed. Ott van példának okáért a híres bugyiautomaták. Japánban még sosem láttam, ellenben Magyarországon már igen.
Van olyan sztereotípia a Japánokkal kapcsolatban, amelyet szívesen lerombolnátok?
Tamás: Azon vagyok szinte minden videómban. De pl. a kutyahúsevés, külföldiek gyűlölete, meg amcsi filmekből fakadó ostobaságok. (GAIJIN az KÍVÜLÁLLÓ és megvetendő, lásd Halálos Iramban, Tokiói hajsza) Szóval van munka bőven, persze ezek támadási felületek, mert összetöröd a „tudást”.
Claudia: Egyik leggyakoribb sztereotípia, ami nem állja meg a helyét, hogy a gésák prostituáltak. Hosszan lehetne ecsetelni, hogy miért is téves ez a közhiedelem. A gésa szó egyébként művészt jelent. Hosszú éveken át tanulnak hangszereken játszani, irodalmat, táncot, a beszédet és rengeteg udvariassági formát. Valamint a ruházat alapján is könnyen megkülönböztethetőek, mert míg a prostituáltak egyszerűbb ruháján elöl van megkötve az öv, addig a gésáké hátul, és igen bonyolult le- és felvenni.
Más szemszögből nézve: találkoztatok már olyan sztereotípiával vagy téves elképzeléssel, amelyet a japánok ápoltak az európaiakkal/amerikaiakkal szemben?
Claudia: Nem igazán találkoztam még a japánok felől érkező sztereotípiákkal, amivel mégis, az pozitív volt. Szépnek tartanak minket a fehér bőrünkkel, keskeny arcunkkal. Az európai épületeket és városokat is gyönyörűnek találják.
Tamás: Hmmm… elnyomóak vagyunk, és nem akarjuk tisztelni mások kultúráját. Ebben van valami.
Lásd: a buddhista szvasztika; már az amcsik és sok „liberális” marha azon dolgozik, hogy a térképeken ne ezzel jelöljék a szentélyeket, mert ez „sértő” sokakra nézve. Felteszem a kérdést ilyenkor, hogy ez a japánokra nézve nem sértő, hogy olyanokat „sért”, akik nem is itt élnek?
Vagy amikor az amcsik fel vannak háborodva, hogy japános étteremben le kell vetni a cipőt? S felháborodnak, de nagyon. Meg ugye, hogy japánban mindenki hülye, mert mondjuk nem tudnak angolul még sokan. De még jó, hogy az értelmet nem az angol tudáshoz kötik, aki akar az megtanul.
A szvasztika egy egyenlő szárú kereszt, amelynek a szárai derékszögben megtörtek. A köznyelvben gyakran egyszerűen csak horogkeresztként ismert. Önkényuralmi jelképként való megjelenése előtt már sokan használták a pozitív jelentést hordozó jelképeként általánosan elfogadott motívumot. Indiában a jó szerencsét, Kínában a halhatatlanságot jelenti, míg Japánban a buddhizmussal forrt össze, ahol a térképeken is ezzel jelölték a buddhista szentélyeket. Azonban pár évvel ezelőtt úgy döntöttek, hogy a külföldieknek szánt térképekről leszedik ezt a fajta megjelölést, és a helyére egy háromszintes pagodát tesznek, mivel sokan sértőnek találták. Ezt elsősorban a 2020-as tokiói olimpia végett eszközölték.
Végül arra voltam kíváncsi, hogy a fenti elképzelések alapján ők melyik oldalát is szeretnék bemutatni a szigetországnak. Claudia elmondása szerint konkrétan nem is Japán bemutatása a célja a csatornával, sokkal inkább a kalandok, élmények videóra vétele: „Így a téma is általában abból jön, ha megyünk valahova vagy történik velünk valami, ami úgy gondoljuk, hogy érdekes. De a jövőben szélesedni fog a paletta. Jönnek utazós videók más országokba is, valamint személyesebb tartalmak a terveink szerint.”
Tamás ennél komplexebb elképzeléssel áll a dologhoz, ám az ország egyszerű megismertetése helyett ő is saját magát, az őt körülvevő valóságot igyekszik videóra rögzíteni: „Japán is csak egy ország halandó emberekkel, s mint olyannak, megvannak a maga szépségei és rútságai is. A misztikus ködöt szeretném feloszlatni, valamint a pozitív és negatív sztereotípiákra rámenni. A videók szigorúan az én látásmódom és tapasztalataim alapján mennek, PC-t mellőzve. Igyekszem a realitás talaján mozogni, nem túlszínezve, nehogy csak még rosszabb sztereotípiákat gyártsak. Ez egy jó hobbi, én élvezem, főleg a LIVE adásokat, ahol ide-oda pattog a labda a nézők és köztem. Interaktívabb, viszont sok támadási felületet is adhat, hogy milyen vagyok és/vagy hülyeségeket mondok. Nem vagyok NatGeo, sem Spektrum, nem vagyok japánszakos, amit tudok, azt magamtól és a tapasztalatokból tudom.”
