Cseh Tamás énekli, játsszuk azt, hogy játszunk. Megint. De meddig, mennyit játszhatunk, van-e, kell-e határnak lennie? Szabad egyáltalán játszani? Hazudunk, ha játszunk? Miért nem akarnak a felnőttek este a nappaliban activityzni?
Cervantes Don Quijotéja Parti Nagy Lajos és Rába Roland kezéből egy ágyra került. Dupla matracos. Egy tengely, minden kellékével együtt az előadás alapmotívuma, urai Don Quijote és Sancho Panza. Tényleg. A párna, amin feküdni lehet, lovagi páncél is. Az ágy rúdjai pedig lándzsák, amivel harcolnak. Ez az ő saját világuk. Birtokolják minden darabkáját és azt csinálnak vele, amit akarnak. Amit csak akarnak, mert az övék. Ez az ágy kalandjaik helyszíne, felforgatják, bejárják, ismerik minden sarkát és szegletét. Küzdenek, lovagolnak, szerelmesek lesznek, fémpénzt számolnak, elpáholnak, elpáholódnak, gondolkodnak rajta. Ez az ágy egy a bolondokházai sok közül. Mert közben egy kórteremben vagyunk.
A központi alak Don Quijote, Mucsi Zoltán. Átvérzett gézekkel és kalandvággyal az oldalán fekszik a paplan alatt, Parti Nóra ápolónője monoton felolvas neki egy lovagregényből. Ez így rossz, kaland kell. Meg egy fegyverhordozó. Scherer Péter Sancho Panza figurája, a földhöz egy fokkal közelebb eső ágyszomszéd erre vállalkozik, amikor nem tudja mire vállalkozik. A hű csatlós, aki esküszik, hogy igyekszik, de ő nem látja az ellenség végtelen csapatait, nem érti, tulajdonképpen mit csinálnak ők, kitartóan robog matracszamarán a Don daliás matraclova mellett egy kisebb sziget birtoklása reményében, ahol majd kormányzó lehet, és teljes gyáva szívéből, módszerek közt nem válogatva támogat. Ő minden egyes falat ételnek és aprópénznek külön örül és boldogan adja tovább a talált zsákmány szellemi hagyaték részét urának és barátjának, olvasgasson kedve szerint, míg ő számol. Szimbiózisban létezik egymás mellett ez a két alak, egymásnak ellentétei. Közös erővel tartanak egyéni céljaik felé és a külvilágra bíznak minden fölösleges gondolatot. A nemeket és a miérteket egyszerűen meghagyják másoknak. Ezek a mások, mint a főszereplő unokahúga (Parti Nóra) ilyenkor széttépik a lovagregények hazug lapjait, amik hamis képekre cserélik a gondolatokat az olvasók fejében, és mindentudó kívül-(vagy inkább felül-) állóként sajnálják a szerencsétlen, beteg elméjű ismerőseiket.
Mikor eltűnnek a színről, akkor pedig rögtön spanyol tájakon járunk az ismerősökkel és kalandozunk. Mi is. Don Quijoitéval és Sancho Panzával, Kapával és Pepével. Melléjük olyankor két amőbafigura kerül: Kovács Krisztián, aki hol elmélyült koncentrálással túlvilági búgást egyensúlyoz ki a mobiltelefonjából, hol majomsuttogó, vagy elég konkrét hiperaktív, félmeztelen hősszerelmes és Katona László, egy sapkáskomótos mamuszmanusz, tud verekedni is és gitározik. Ők néha átvonulnak a színen, mert épp arra van dolguk. Balhéznak, énekelnek egyet és továbbállnak. Inkább a hosszú lovagnyelvű szövegekből való kizökkenést szolgálják, megszakítják, szükségszerűen felfrissítik az eseményeket, néha csak árnyakkal és hangokkal. Az ő párosukat gyakran Vámos Veronika jelenléte kíséri. A nyers vászonszínű díszlet közepén ő a piros flamencopötty, keze-lába kopogása, tartása, tekintete erős hangulattal fűti a teret.
A végeláthatatlan őrültködés mögött pedig a rendezés koncepciójának, a regény feldolgozásának hála, lapul valami fájdalmasan szép. A reáli-irreális, a külső és a belső, teremtett világ kapcsolata, az abba vetett hit, a menekülés, az üldözés, az elfogadás erős jelenléte. Összemosódik szubjektum és objektum, nincsenek látható határok és élek, csak késleltetett észrevételek, hogy itt vagyunk, vagy éppen ott. És mindeközben játszunk, ahogy Dosztojevszkij Raszkolnyikovja mondja, képzeletünket mulattatjuk. Hogy jó-e ez és hogy meddig, az majd kiderül. Egyszer minden lovag elfárad. Ez a gondolatmag implicit módon él az előadásban, az, hogy milyen magasra növesztjük, tőlünk függ, de érdemes elindítani. Mert kicsit ebben élünk. Kicsit „mindannyian Don Quijoték vagyunk”, ahogy a dal mondja a darab végén, idézőjelbe tett stílusban, mintegy musicales finálészerűen. Kicsit mindenki menekülne. A dal elől a két főhős például az ágy alá. Elég volt, mondja az egyik. De a sziget, mire a másik. Elég, elfáradtam. Akkor pedig az őket körülvevő seszínű lepedők összecsukódnak a néző előtt Parti Nóra csöndesen mosolygó üzenetével: Kalandra fel. És hogy valójában ki volt a két alak? Don Quijote és Sancho Panza. Nem tudom. Kalandra fel.
