Két év, vagyis 24 hónap, 104 hét, 730 nap és lassan 1000 cikk. Elképesztő érzés ezeket leírni; mostanában amúgy is kezdem azt érezni, hogy a számok elképesztően nagy hatást keltenek az emberekben. Mindent körülvesznek és minden rendszert felépítenek. A fiatal, naiv suhanc azt gondolná, hogy a rendszer majd jön magától, a szervezés az ölembe hullik és minden megy, mert még pezseg a vér. 18-19 évesen minden olyan pofon egyszerű, azt hisszük miénk a világ, aztán jön pár év nehézség amin át kell esni, hogy teljes emberek legyünk – mondják a szakavatottak.
Valamiért, én máig úgy érzem, hogy pont annyira maradtam forrongó kamasz, mint formálódó fiatal felnőtt. Igaz, pusztán két év telt el, de úgy érzem egy dolognak köszönhetem, hogy fél mondattal ezelőtt felnőtt fiatalként beszéltem magamról: az f21.hu-nak.
2016. január 23-a életem egyik legjelentősebb napja volt. Megalakult ez a domain-cím, került rá egy honlap és egy kicsi, ám lelkesen fiatalos gárdával belecsaptunk a nagy álmokba. Sokan körülük máig az f21.hu keretei között élik meg újságírói ambícióikat, sokan elmentek, nagyot változott a csapat, folyamatosan új embereket ismertünk meg. Két évvel ezelőtt (amit ha ki kellene bontanom mind emlékek, mind saját fejlődésem szemszögéből, nagyjából 20 évnek tudnék elkönyvelni) elindult egy – akkor még – számokat nem tartalmazó rendszer.
Haverok, ismerősök, akikről hallottam Szombathelyen, hogy „hű, ő aztán tud írni, ide is csalom”, vagy „tőle már láttam egy cikket és szereti Ady-t, ő is kell ebbe a csapatba” felfogással nekiestünk cikkeket írni. Sem tematika, sem tervek, csak írtunk. Viszont napról napra érezni lehetett, hogy ez nem egy jól-szórakozom-gyermekjáték lesz, hanem még valami komoly is kisülhet belőle. Emlékszem, soha annyi cikket nem tudtunk egy hónap alatt megírni mint abban az első három hétben – több, mint 100 cikk ment ki, daráltuk eszeveszettül, hiszen még gyermekek voltunk. Nem tudtuk mi az a szerkesztői mérték, hogy jól beosztom a bejövő anyagokat, egységes forma, semmi. Akkor koppantunk igazán, amikor az 5. héten nem volt mit kitenni, napokig csak képek, vagy programajánlók, aztán szerencsére újra beindult, de már kicsit komolyabb hozzáállással.
Kocsis Marcell (Főszerkesztő-helyettes): Hazamegyek
Könyvektől, művészektől, tanároktól és más újságíróktól tanultam írni. A szövegek és szavak mágikus erővel varázsoltak egyre mélyebbre a világot mozgató erők közé, aztán azt vettem észre, hogy „tollat” tartok már én is. Az írás neurózis, mondják, az újságírás pedig olyan, mint a füstszűrős cigaretta, kevésbé éget el, de ugyanolyan elmekór, mint kompromisszumok nélküli társa, a szépírás.
Még mindig csak az út elején járunk, furcsa neurózisunkat pedig igyekezzük azoknak az erőknek a szolgálatába állítani, amiben valóban hiszünk: a magyar nyelv, a klasszikus kultúra, a humanizmus, a közösség, tartalmasabb hétköznapok és értékesebb életek. Ez az újság még nem hibátlan, de minden héten egyre jobb és a kezdetektől fogva őszinte; ráadásul senkié sem, csak a fiataloké.
Tervünk továbbra is ezer, és arra gondolok, hogy eddig minden tervünk valóra vált… Lassan, kerülőkkel, verítékkel, de biztosan beértek; csodás és lélekemelő utazás kötöttségektől mentes újságot írni. Dolgozom sok másik lapnak, várják munkámat és én is becsülök és szeretek mindenkit, aki teret ad, de haza minden este az f21.hu-ra megyek!
Igaz, kívülről az olvasó nem lát ebből túl sokat. Egy felületet, sok kis képet és szöveget, arra kattint rá, ami szimpatikus neki, eltölt öt percet az oldalon, majd tovább lapoz. Ezzel nincs is gond, ez a természetes folyamata a sajtónak és más, nagyobb orgánumokat talán meg se érinti a kezdeti időszak. De emlékszem, kristálytisztán emlékszem, amikor először beléptem a felületre, felraktam három cikket, majd öt perc múlva megjelent egy olvasó a számlálón. (Utólag elgondolkodtam, elég valószínű, hogy az pusztán én voltam, miközben telefonon is gyönyörködtem a látványban.) Az-az érzés felbecsülhetetlen volt, beleborsóztam! Olvastak minket!
Gondolkodtam, mit tudnék ennek a szülinapnak a kapcsán kiírni magamból, de ez egyáltalán nem könnyű feladat. Nap, mint nap érnek még mindig új élmények, voltak elképesztően rossz szériák, tavaly ilyenkor egy hónapokig tartó leállás elején álltunk és semmi biztos remény nem volt, hogy folytathatjuk az oldalt. Mindezt a profitorientált és a sajtó hazug képviselőinek köszönhettük. Viszont, ezt a süllyesztő időszakot egy addig soha nem tapasztalt pozitív fellendülés koronázta.
Önerőnkből és a Savaria University Press segítségével újraalakultunk, a fiatalság ereje győzött. Fantasztikus volt, csaknem annyira mint az első olvasó látványa. Folyamatos hullámok és impulzusok érik ebbe a szakmába az embert, főleg ha fiatal. A csapat 99%-a mai napig még tanul, vagy egyetemen, vagy középiskolában, és ezeket a traumákat, nehézségeket, kritikákat nem könnyű lenyelni még sok év távlatában sem. De ahogy egy régi szerkesztőm mondta: „Az újságírást nem lehet megtanulni, azt tapasztalni kell; sírni, üvöltözni és fáradtan összeesni, aztán ha ezeken végigmentél, még milliószor újra, és már el tudod fogadni a kritikákat, akkor azt mondhatod magadról, hogy kezdő újságíró vagy!”
Lóránt András (Főszerkesztő-helyettes)
Kétévesen a kisgyerekek belépnek az intenzív növekedési szakaszba, megnő az étvágyuk, fejlett lesz az egyensúlyérzékük, de még mindig sokat alszanak: 11-12 órát éjszaka, néhányat nappal. Kétévesen az f21.hu már fejlettebb, mint egy kisgyerek, az ország számos pontjáról rendelkezik íróval, beszámol a kultúra különböző területeiről (színház, zene, irodalom, filmek) és folyamatosan arra törekszik, hogy még jobb legyen, minőségibb, érdekesebb tartalmakat jelenítsen meg. Két év alatt az f21.hu gárdája bebizonyította (ha ezt egyáltalán bizonyítani kell), a fiatalság nem elveszett, érdekli a kultúra és bátran vállalja hangját, gondolatait. Tartsatok velünk továbbra is, hisz kultúra nélkül lehet élni, de nem érdemes!
Nem szerettem ezt a szerkesztőmet, hogy őszinte legyek, de ezeket a szavakat nem tudom elfelejteni soha és próbálom ezt megértetni azokkal is, akik csatlakoznak a csapathoz. Az újságírás nem szólhat csak a pénzről, ha végignézzük a múlt eseményeit, valójában mindenhol jelen van és mindent kiegészít anélkül, hogy ezt rögtön észrevenné a befogadó. Ez egy igazi művészet és meg kell becsülni, vigyázni rá, és erre ez a csapat képes. Itt állunk jelenleg, talpig függetlenként, 65 talpig felfegyverzett fiatal harcossal, 8 rendíthetetlen szerkesztővel, – hogy ismét számokkal éljek – két év tapasztalatokkal teli múlttal és tervekkel, célokkal dúsított jövővel, milliónyi csodás álommal, amelyek fokozatosan valóra válnak. És továbbra is egy irányba haladunk, mégpedig előre!
Köszönöm mindenkinek: a szerkesztőknek, a cikkíróknak, a fotósoknak, számomra az egész csapat egy nagy család és nagyon szeretem őket, örülök és megtisztelő, hogy együtt álmodhatok velük, veletek!
És köszönjük minden kedves Olvasónknak, hogy velünk tartottak eddig és reméljük a jövőben is velünk maradnak, mi pedig majd soha nem okozunk csalódást, hiszen akármeddig számolhattok, a legfontosabb összetevője egy sajtónak az Olvasó, Nélkületek nem sikerült volna elérni ezt, és ezért nem tudunk elégszer köszönetet mondani!
Vincze Bence – főszerkesztő
A borítókép Lutor Katalin munkája, köszönjük!
