Az irodalmi toposzok közül talán a legismertebbek az évszakokhoz kötődő metaforák. Az őszt követően a tél megjelenését is megvizsgáljuk az irodalomtörténetben.
Míg az ősz az elmúlás és halál közeledtére lehet jelkép, úgy az azt követő évszak, a tél már konkrétan a halált, illetve az öregedést is szimbolizálhatja. A hideg, a szinte teljesen kihalt természet sok irodalmárt megihletett, legyen szó regényekről vagy versekről. Télen az éjszaka és a nappal egyensúlya egyértelműen a sötétség oldalára billen, ezzel okozva alapvetően melankolikusabb hangulatot az emberek számára. Azonban a tél a teljes újrakezdést is szimbolizálhatja, hiszen a The Dark Knight óta tudjuk, hajnal előtt van a legnagyobb sötétség. A természet azzal, hogy megdermed és sok része elpusztul, új táptalajt ad a közelgő tavasz számára, újjáéled.
A világirodalomban számos példát találhatunk a télre és hatásaira. William Shakespeare szonettjei közül a 97.-ben fogalmazódik meg a toposz.
William Shakespeare – XCVII. Szonett
De komor tél volt tőled távol élnem,
ki a futó év boldogsága vagy!
Hogy dideregtem, nappal is sötétben,
a vén December tar ege alatt!
Pedig nyár volt e szakadék idő:
a terhes ősz nehéz kincsgarmadát,
Május kéjét hordozta, mint a nő
özvegy méhe a holt férj magzatát:
e dús özön mégis szinte apátlan
gyümölcs és csak árvák reménye volt,
hisz minden csak veled örűl a nyárban
s ahol nem vagy, ott a madár se szól;
vagy ha szól is, oly bús, hogy a haló lomb
sápad, telet sejt és borzongva bólong.
Charles Dickens klasszikus műve, a Karácsonyi ének mellett a Szép reményekből is kiragadható idézet a tél és a nyár elvont ellentétéről. Szintén az angol irodalomból példák William Wordsworth balladái, amelyekben a hó kegyetlen és halálos, a magányos Lucy Gray történetére gondolva. Az ír James Joyce The Dead című alkotásában egy családi dráma vázolódik fel a tél dermesztő hangulatában. Más tájakra tekintve Dosztojevszkij zord regényeiben, például A félkegyelműben tragikus változások sorát hozza a herceg érkezése télen a családba.
William Wordsworth – Ballada Lucy Grayről (Hungarian)
Hallottam róla már sokat;
úgy hívták: Lucy Gray.
S láttam egyszer a fák alatt,
amint eltűnt az éj.
Nem kellett néki társ, barát,
kinn élt a láposon,
így nőtt az édes-szép virág,
ilyen magányosan.
Fürkészd a hajnali mezőt:
friss még a nyúl nyoma,
surran a játszi őz – de őt
nem láthatod soha.
„Vihar, vihar lesz éjszaka,
siess a dombon át,
gyerek, lámpással hozd haza
a városból anyád.”
„Megyek örömmel, jóapám,
hisz délután van még,
az óra kettőt üt csupán,
és holdas lesz az ég.”
És apja nem felel neki,
rőzsét tör szótlanul,
inog a lámpás – megy Lucy,
s a fény a hóra hull.
Mint könnyüléptü őzike,
a dombon úgy szökell,
porzik nyomán a hópihe,
füstként repülve fel.
Vihar támadt nagyon korán;
a kislány bandukolt.
És domb fehérlett domb után,
s a város messze volt…
A boldogtalan pár rohan,
de Lucy nincs sehol.
Kiáltoznak a dombokon,
de ő nem válaszol.
Kutatják késő hajnalig,
s ím, látszik már a láp,
amott a ház, s a kis fahíd
pár lépéssel odább.
Búcsút zokognak a szülők:
„Fogunk még látni – Ott !”
S most meglátnak a hóban ők
két csöppnyi lábnyomot.
Követték Lucy lábnyomát
lejtőkön, völgyeken,
a tüskés, tört sövényen át
s a kőfal mentiben,
s egy tág mezőre értek el,
a lábnyom arra vitt,
mentek, egyet sem vétve el,
s előttük állt a híd;
s tovább vezet, tovább kisér
a parti friss havon –
s a deszkapalló véginél
csak megszakadt a nyom!
Mesélik róla még sokat,
hogy él, s ha tűn az éj:
kinn jár a csöndes fák alatt
az édes Lucy Gray.
Hátra se néz, s mig hómezőn
és lankán kóborog:
magányos dal száll könnyezőn
s a szélben fellobog.
A magyar irodalomból öt verset emelnék ki, amelyek a tél metaforáját mutatják. József Attila maga is melankolikus személyiség volt, így nem meglepő, hogy vágyakozó mondanivalója kisüt a Tél című verséből.
József Attila – Tél
Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.
Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,
Gyermekjátékot, – ó, boldog fogócska! –
S rászórni szórva mindent, ami szép.
Dalolna forró láng az égig róla
S kezén fogná mindenki földiét.
Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek…
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.
Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!
Petőfi Sándor sokat foglalkozott általa oly nagyon szeretett tájaival, ahogy azt már az ősz témájában is láthattuk; A puszta, télen című versében gyönyörű képekkel találkozhatunk.
Petőfi Sándor – A puszta télen
Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;
Amit a kikelet
És a nyár gyüjtöget,
Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.
Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémultanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közűl,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.
Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson…
Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.
Üres most a halászkunyhó és a csőszház;
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;
Mikor vályú elé
Hajtják estefelé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.
Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul;
S a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?
De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.
Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkozni szemközt jő.
Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,
A rónára halvány ködök telepűlnek,
S csak félig mutatják
A betyár alakját,
Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló…
Háta mögött farkas, feje fölött holló.
Mint kiűzött király országa széléről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér a szeme a tulsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.
Pilinszky János Téli ég alatt című verse a legkomorabb az eddig említettek közül, valamint vallási szimbolikát kever az amúgy is fojtogató képek közé.
Pilinszky János: Téli ég alatt
Fejem fölé a csillagok
jeges tüzet kavarnak,
az irgalmatlan ég alatt
hanyattdölök a falnak.
A szomorúság tétován
kicsordul árva számon.
Mivé is lett az anyatej?
Beszennyezem kabátom.
Akár a kő, olyan vagyok,
mindegy mi jön, csak jöjjön.
Oly engedelmes, jó leszek,
végig esem a földön.
Tovább nem ámitom magam,
nincsen ki megsegítsen,
nem vált meg semmi szenvedés,
nem véd meg semmi isten.
Ennél már semmi nem lehet
se egyszerűbb, se szörnyebb:
lassan megindulnak felém
a bibliai szörnyek.
A karácsony alapvetően vidám, fényes napokat hivatott hozni a tél monoton szomorúságába, ez sokszor még szomorúbb eseteket is szülhet, azonban karácsonyi versekből bőven el vagyunk látva nemzetünk irodalmában. Ezek lehetnek teljesen az alkalomra írt alkotások; vagy például Márai Sándor Mennyből az angyal című verse szimplán a címével ad egyfajta pluszt a költemény értelmezéséhez, hiszen korántsem arról szól, amiről elsőre tűnik.
Márai Sándor – Mennyből az angyal
MENNYBŐL AZ ANGYAL – MENJ SIETVE
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.
Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény világol,
Meleg házakban terül asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.
Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett –
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.
És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta –
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.
Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta, vagy Angyal hozta –
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekesznek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának a titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.
És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”
Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták –:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?
Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
– A költő, a szamár, s a pásztor –
Az alomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik, –
mennyből az angyal
A karácsony által már említett vidám pillanatok gyermekversekben is megjelennek:
Weöres Sándor: Tél
Hó a mező takarója,
hűvös a nap, fogy a láng.
Délen a fecske, gólya
gondol-e ránk?
Nincs dal az ég hidegében,
károg a varjusereg.
Mégis a szán fut a jégen,
gyerekek!
A lírát félretéve Gárdonyi Géza Erdei történet című novellája gyönyörű és rettentően szomorú példa az epika műneméből. Két kisgyermek gyújtósnak valóért megy az erdőbe, ahol egymásba szeretnek majd reggelre megfagynak a hidegben. Itt a tél és a hó mellett az erdő és a szarvas szimbolikája jelenik meg hangsúlyosan.
,,(…)A kelő napfény úgy találta őket, egymáshoz simultan, fejöket összehajtottan.
A havas erdő mélyéből lassan legelészve lépegetett arra egy szarvas.
Sokágú koronáján apró gyémántokként csillogott a napfényben a hó-por. Az orrával el-eltolta a havat a téli aszott fűről, lehullott moháról, és legelgetett.
Amint a két gyermek közelébe ért, fölemelte méltóságos fejét.
Mozdulatlanul ültek azok. A szeme mind a kettőnek be volt hunyva. Lábukat, vállukat beszórta a lengedező szellő selyemként fénylő fehér zuzmarával.
A szarvas rájok bámult.
Aztán nyugodtan legelt tovább.”
(Gárdonyi Géza: Erdei történet, részlet)
Ha kapásból belegondolunk a tél megjelenésére az irodalomban, nem kell feltétlenül a ,,szép” részénél leragadni, a szórakoztató irodalomban ugyanúgy találhatunk kifejezetten mély szimbolikát a télre, azon beül pedig a hóra. Napjaink egyik legnépszerűbb sorozata, mely George R.R. Martin A tűz és jég dala franchise-jára épül az évszakok évekig sőt, évtizedekig is tarthatnak; az északabbra, általában mindig hóban élő népeket pedig rigolyásabbnak és zordabbnak vázolja regényeiben a déli embereknél, a ,,közeleg a tél” mondat szállóigévé vált meme-es és popkult körökben. Egy másik fantasy regénysorozat szintén felhozható példának, C.S. Lewis Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény című alkotása, amiből a Narnia-filmek születtek meg. A fehér boszorkány eljövetelével a tavasz megszűnik a fiktív világban és a hosszú tél jelenléte mély reménytelenséget okoz az élőlények körében.
