Tegnapelőtt, december 3-án volt nyolcvan éve, hogy elhunyt József Attila, a magyar irodalom nagy klasszikusainak egyike. Különleges helyet foglal el a magyarok szemében: születésnapját, április 11-ét napjainkban már a Magyar Költészet Napjaként ünnepeljük, s nem véletlenül, hiszen József Attila méltón érdemelte ki ezt a megtiszteltetést.
Talán ő az, akit a tanulók a leginkább megkedvelnek a tanórákat hallgatva, hiszen számos korombeli embertől hallottam már, hogy ő a kedvenc költője. Generációnk becsületére legyen mondva, hogy ez a költő számunkra nem csupán egyslágeresként van a topon. Nemcsak Tiszta szívvel című versét – amely nem mellesleg tényleg az egyik legütősebb költeménye – mondják a számukra legkedvesebbnek, hanem olyan műveket is, amelyeket nem biztos, hogy olvashattunk egykori irodalmi szöveggyűjteményünkben. Amit én észrevettem, és számomra kicsit szomorú, hogy az iskolában többnyire későbbi verseiről tanulunk, korai költészetét már kevésbé részletezzük, pedig azok az írások sem szorítandók a háttérbe. Nézzünk ezek közül például egyet, amelyik nem tartozik tipikus borús művei közé:
HYMNUS A BORHOZ
Bor, te dús örömelixír,
Bor, te táltos rőt pogány,
Csók az Élet ajakán,
Kedveseknek várva vitt hír.
Vérem forrjon véled össze,
Bor, te férfikor teje,
Mindeneknek elseje,
Torkom érced hadd fürössze.
Bor, te ünnep ékes gyolcsa,
Május hímes köntöse,
Víg tüzek víg kürtöse,
Őserők tüz-istenkorcsa.
Bor, ma téged megrabollak,
Mellem érted döng s tüzel,
Bor, téged vasárnapollak.
Bor, ó égjünk, égjünk együtt el!
1922. aug.-szept.
Mivel zárta be így magát a szívünkbe? Előbbi versén akár nevethetünk is, ha arra gondolunk, hogy mi is hasonlóan vélekedünk erről az italról. Viszont általában, amikor sorait olvassuk, olyan fájdalommal teli, végtelenül magányos hang csap meg bennünket, amellyel talán a kamaszok lelke tud a leginkább azonosulni. Ahogy felnövünk és komolyodunk, másfajta perspektívából látjuk ugyanazokat a sorokat. Amit először érzékeny serdülőként kedveltünk meg, azt már mélységeiben is tudjuk értékelni, saját élettapasztalatainkból is. József Attila költészete azért is különleges, mert amellett, hogy irodalomtudományi szempontból kiválónak értékelik, írásaiban is tükröződő életrajzi háttere, betegsége a pszichológusok számára is érdekes lehet.
Szimpátiánkat nemcsak borús hangvételű rímeivel nyerte meg, hanem lázadásával is. A Tiszta szívvelen kívül például egy másik, szintén elég híres versében is megmutatkozik ez, Születésnapomra című költeményében. Amióta ismerem ezt a verset, mindig egyből Horger Antal professzor úrra asszociálok, ahányszor a figyelmembe kerül a Szegedi Tudományegyetem.
„Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
sekély
e kéj –
Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!”
1937. április 11.
Viszont sokak kedvencéről tudni kell, hogy a sajátos lázadásában közel sem volt egy egyszerű ember. A kortársait nagyon megosztotta. Voltak, akik a magyar irodalom legnagyobb ifjú tehetségeként gondoltak rá – ilyen volt például Juhász Gyula – de voltak, akikkel nem kis vitákba keveredett. Holott egész életében felnézett Babits Mihályra, a kapcsolatuk elképesztően viharos volt. Ebben felfedezhetünk egy apa-típus iránti vágyat és versengést is. Babits lett Ady halála után a korszak irodalmi vezéralakja, amivel József Attila egészen addig ki is volt békülve, míg az öreg költő olvasatlannak nem titulálta és intellektuálisan fölé nem emelkedett egy beszélgetés során. Ezt követően kapcsolatuk romlott; vitákba, egymás kritizálásába fajult. Később ez az ellenszenv csillapodott, ezt a fiatal költő Magad emésztő című verse bizonyítja, melyet Babitshoz írt.
József Attila: Magad emésztő (részlet)
S még ottan
egy pillanatig szórakozottan
eltünődtem, – hiszen lehetnénk
jóbarátok, együtt mehetnénk
a kávéházba s teát kavarva,
szépet, jót, igazat akarva
beszélgethetnénk irodalomról,
vagy más ily fontos emberi lomról
és telt szavadra,
mit óvatosan vetnél a latra,
utalván a tapasztalatra,
indulatom messze ragadna,
te – hozzátéve: „Szivedre ne vedd” –
leintenél, mint az öregebb,
mint az apám
s én bosszankodnék, de nem mondanám.
József Attila nem volt szerény ember, szerette volna megmutatni magát a világnak, de rá kellett ébrednie, hogy a társadalom nem így működik. Máig küzdünk azzal, – főként fiatalok – hogy megtaláljuk helyünket az életben, megmutassuk magunkat és talán ezért váltanak ki ekkora empátiát József Attila alkotásai mindnyájunkból. A melankólia nem a társadalom elől való menekülés, hanem a végtelen csalódás, ennek a képnek emel fájó példát ez a fiatalon öngyilkosságot elkövető, megfáradt ember. 1937. december 3-a után rengeteg költőt és írót ihletett meg József Attila. Márai Sándor (aki szintén április 11-ei születésű) így emlékezett meg naplójában a kegyetlen sorsú költőről:
„József Attila verseit megtalálom a belvárosi könyvtárban. Babitscsal egy időben a legjelentősebb magyar költő volt: másféleképpen volt »költő«, szó-látomásai voltak, s ez a másféleség, amelyet a tudat már nem kontrollált, nagy erővel szólalt meg költészetében. Látomásai, szóképei, titkos utalásai, az őrültnek és a költőnek ez a jajongó jelbeszéde ritka tünemény az irodalomban. Hölderlin és Verlaine, Kleist és Rimbaud között van valahol… De József Attila az őrület erejével, egy-egy szavával néha mélyebbre nyúlt, mint bárki más előtte”
Végezetül Zelk Zoltán háromrészes versével szeretnénk megemlékezni hazánk egyik, ha nem a legnagyobb hatású költőjéről:
Zelk Zoltán: József Attila halálára
I.
Ablakban állasz, nézed a sötétet,
a tájat, mely fölfalja önmagát,
szörnyű torkában tűnnek már a házak,
fogai közt megroppannak a fák.
Övé e táj, ez volt rút birodalma.
S most pusztul ím: nem is táj volt, de láz,
kigyulladt esze hímezte a földre
s hogy Ő elment, hát tűnik a varázs!
Zelk Zoltán: József Attila halálára
II.
S a nyomor is! A végső-végső éj ez!
Elpusztulunk s majd károgva repül
gondjaink nagy, sötét varjúcsapatja
és boldog tájak tornyain leül.
s mit Ő dalolt, rekedt-károgva mondják
majd szüntelen az idők végeig
az aljas kort, az álmodott vidéket,
a városszélek bús szegényeit.
Zelk Zoltán: József Attila halálára
III.
Beh jó lesz így! Beh nehéz volt az álom!
mind megtanuljuk, hogy a semmi könnyebb –
de morzsoljátok, mégis, morzsoljátok
fogak, a száj szélén bebújó könnyet:
mert sírnivaló, hogy még a nyomort is
e kígyó nyelvét, e hétágu lángot
csak álmodjuk, s nem hagyhatunk itt semmit,
ha elpusztítjuk bennünk a világot.
