Szórakoztató, de legfőképp tragikus élményben lehetett részük azoknak, akik november 3.-án megtekinthették Schilling Árpád új alkotásával a Trafóban. A rendező a montenegrói királyi színház művészeivel dolgozott együtt a darab megformálása során.
“Felkínáltam helyzeteket és karaktereket, a színészek pedig improvizáltak. Az improvizációkat szerkesztettük, húztuk, átírtuk, majd bepróbáltuk. A színészeket arra biztattam, hogy a színházi ösztöneik helyett a konkrét szituációkra koncentráljanak, hogy a színházi klisék helyett, magukból építkezzenek, és éljék meg a saját belső történeteiket” – mondta a rendező.
A darab egyfajta látleletként – Kelet-Európa látleleteként értelmezhető. A színészek játékát figyelve nem kapunk egy tradicionálisan teljes és lineárs narratívát; inkább jeleneteket, egymáshoz szorosan és szervesen kapcsolódó emberi sorsokból. A történetek szereplői közt található miniszter és rakodómunkás egyaránt; külön rendezői bravúr, hogy ezeket az első blikkre teljesen differens karaktereket azonos színészek alakítják. Például az éppen létszám leépítés következtében munkáját elvesztő melós mélyszegénységben élő feleségét ugyanaz a Nada Vukčević játssza, aki az épp korrupciós gyanúba keveredő miniszter feleségét is; aki például olyan Vajna Tímeát is megszégyenítő nyilatkozatokkal sokkolja a sajtót, miszerint egy évben egyszer mindenki megengedhetne magának egy Földközi-tengeri utazást.
De a darab ezen kívül is olyan, nyilvánosságunkból és politikumunkból ismerősnek ható szereplőkkel operál, mint a sajtóban ellenséget és idegenszívű ügynököket vizionáló arrogáns és korrupt politikus; a tahó és minden erkölcsi normára és kultúrára szaró pénzes proli vagy a darab kvázi-főszereplőjének számító lusta, idejét jórészt cigarettasodrással kitöltő melós.
Ezekben a karakterekben egy a közös: mind azt keresik, miként lehetnének végre boldogok hazájukban – itt, Kelet-Európában. Hogy az otthonuk végre ne a kisemmizésükön és a megtörésükön munkálkodjon – hanem végre fiaiként kezelje őket.
Van a darabban egy cselekményszál, melyben az öregedő, lányát egyedül nevelő nőtől próbálják – először szép szóval – megvenni házát, hogy az épületet ledózerolva elkezdődhessen az állami pénzekkel jócskán megtámogatott maffiavezér beruházása (a dolog pikantériája, hogy a fináncbandita gazember az egyik miniszter sógora). Már mindenkit meggyőztek a környéken élők közül; a kelet-európai ember már megtanulta: ne álljon ellen a nagyobb kutyának. Egyedül az asszony tart ki a végsőkig. Tudja, hogy neki ehhez a házhoz, ami generációk óta a családja tulajdona, amelyben felnőtt, melyben a lányát is nevelte, joga van. Ám itt a gyarmatokon a jog, a törvény azért van, aki hozza őket. Erre akkor kénytelen rádöbbenni, mikor a végrehajtóval kezdik fenyegetni. Nem marad hát más választása: muszáj behódolnia.
Egy másik jelenetben a bank előtt kígyózik a tömeg. Az intézménynek már órák óta ki kellett volna nyitni, de mégsem mozog az épületben senki. Csak egy biztonsági őr jön ki és közli, hogy ma a bank zárva tart. Csak úgy ad hoc, indoklás nélkül.
Az emberek rezignáltan beletörődnek helyzetükbe, csak egyetlen férfi kezd erősködni, hogy ő igenis be fog menni, hisz az ő pénze van bent, melyet joga van kivenni. A biztonsági természetesen nem engedheti be; lelkesíteni kezdi hát az embereket: menjenek be, vegyék el jogosan, ami az övék. Azonban egyedül marad: a tömeg szégyenlősen elfordítja fejét. Bolondnak nézik, mert ellenáll, amiért kiáll azért, ami megilleti. Kénytelen hát ő is beletörődni helyzetébe. Sokan, sokféleképp próbálkoznak – a vég mindig a megalkuvás.
Ezek a pillanatok mind hatalmas megrázó erővel bírnak. Nem csak azért, mert hétköznapi sorsok tragédiái revelálódnak előttünk – hanem azért is, mert szinte jelenetről jelenetre, dialógusról dialógusra önmagunkra ismerünk. Mi, magyarok. S ekkor megkérdőjeleződik bennünk a büszkén hangoztatott frázis, miszerint mi vagyunk a Nyugat kapuja. A keleti bástya. Kompország. Meg a többi ostoba mítosz…
Vagy lehetséges, hogy a Nyugat kapuja tulajdonképpen nem sokban különbözik az általunk megvetett, – sokszor jogosan – putrinak titulált Balkánnál? Jó lenne nem ezt hinni. De a mindennapok – ahogy a darab is – nem ezt bizonyítják.
Van a színműben egy jelenet. Tulajdonképpen a darab zárómomentuma. Két koszovói fiatal Londonban a véletlen folytán összefut s hamarosan realizálják, hogy egy haza szülöttei. Némi kötelező boldogságimitáció után kifakad belőlük a honvágy. Ráébrednek, hogy gyűlölnek itt lenni. Kis szünet után egyikük felteszi a talán minden emigráns számára ismerősen csengő kérdést: „Mégis mit keresünk mi itt?”
A dolog egyik legelgondolkodtatóbb aspektusa, hogy ez a kérdés nem csak a perspektíva nélküliség… akarom mondani kalandvágy miatt külföldre szakadt magyarok szempontjából lehet érvényes dilemma.
Érvényes számunkra, anyaországban maradt magyarok számára is. El kéne döntenünk végre, mit is kezdjünk magunkkal, itt Európa közepén. Dönteni kéne: kitörni önmagunkból – mielőtt végleg bedarál Kelet-Európa.
Rendező: Schilling Árpád
Dramaturg: Bíró Bence
Fordító, társdramaturg: Gyarmati Kata
Zeneszerző: Nina Perović
Rendezőasszisztens: Mirko Radonjić
Szereplők: Varja Đukić, Dejan Đonović, Aleksandar Gavranić, Srđan Grahovac, Dušan Kovačević, Jelena Simić, Zoran Vujović, Nada Vukčević
Külön köszönet: Mrs Olivera Vukadinović, Mr Radoje Cerović, Mr Ljubomir Đurković, Mr Aleksandar Čilikov and Mr Pavle Ćupić (NGO MANS)
A Zetski dom (Montenegrói királyi színház) igazgatója: Slobodan Božović
Művészeti vezető: Lidija Dedović
Produkciós vezető: Đorđe Dragićević
Szervező: Nataša Bozović
Technikai vezető: Đani Milačić
Színpadmester: Aleksandar Anđelić
Fénytechnikus: Dragan Sjekloća
Díszletes: Goran Radović
Öltöztető: Stana Vuković
Catering: Lidija Kasom
Fotós: Duško Miljanić
Designer: Ozana Brković
