Lassan, de derűsen ébred a Rába-parti kisváros: Belencsák István késműves boltja is zárva – még. Odabenn, a poros üveg mögött, a régi fiókos asztalon egy kopott szemüveg elárvultan várja gazdáját, aki pontban nyolckor meg is érkezik, és cseppet sem zavartatja magát a fotók és kérdések gyűrűjében.
Körmenden és környékén a Belencsák név nem csak egy családra utal. Ha azt kérdezi az egyik ember a másiktól, hogy „Neked van belencsákod?”, akkor bizony a kése felől érdeklődik; ezt a termék-név társítást a legnagyobb multinacionális cégek is megirigyelnék, ráadásul a Belencsák-kések esetében minden pengéhez majdnem százéves hagyomány és szakértelem társul.
„Milyen érzés negyedik generációs késművesnek lenni?” – szegezem a kezdeti és suta kérdést a mester fiához, ifjabb Belencsák Istvánhoz. „A hagyomány és mesterség lelki oldalára gondolok.” – teszem hozzá, amikor felhúzza szemöldökét.
„Szerinted milyen?” – kérdez vissza. – „Emlékszem, amikor öt évvel ezelőtt eljöttél hozzánk és ballagásod alkalmából egy vadásztőrt vásároltál magadnak. Minden eladott késünkre emlékszem, és azt is tudom, hogy a család melyik tagja készítette.”
Csakugyan így történt, szeppenek meg kissé, ugyanis én magam szinte teljesen elfelejtettem mikor vásároltam a saját belencsákomat, arra pedig végképp nem emlékeztem, hogy melyiküktől. Aztán a közjáték után könnyedebbé válik a hangulat, és szóban, majd fotókon felelevenedik a rendhagyó körmendi családtörténet.
„Nagyapám 1907-ben került Körmendre, Tótországból származott el” – meséli az idősebb Belencsák István, szeme állandóan fel-felcsillan, ahogyan fűzi a mesét. „Apám eltanulta tőle a késes- és köszörűsmesterséget. Nagyanyámék vásárokban árulták a parasztembereknek, akkoriban jóval több késre és szerszámra volt szükség, mint manapság. Én 1942-ben születtem, 1956-ban, 14 évesen kerültem ide, a satupad mellé apámhoz.” Majd mutatja a helyet, ahol a lába szó szerint nyomot hagyott a satuasztal alatt: igaz, volt rá hatvanegy éve, számolom ki gyorsan. „Egyébként ebben a szobában születtem; csak ’45 után, amikor elvették a városi üzletünket, választottuk le ezt a helyiséget műhelynek. Ennyit engedett a mama!” – teszi hozzá nevetve, de a történetet megszakítja az aznapi első kuncsaft, aki különböző ollókat hozott igazíttatni. Belencsák István pedig igazán élesre köszörüli őket.
„Nálunk ez szakmai ártalom.” – dörmögi orra alatt, majd visszaadja az elkészült ollókat. Ujja hegye véres, de nem sokat törődik vele, előkerül egy zsebkendő, és a szűk műhelyben visszafordul hozzám. „Képzelje, a Folyami Flottillánál voltam sorkatona! Aknákat kerestünk a Dunában, de állomásoztam a Balatonon is. Rengeteg második világháborús bomba maradt a vizekben, fontos munka ez ma is. Tavaly, amikor Körmenden is voltak katonák, akkor páran felkerestek a flottától: hallottak már rólam régebben.” Szavait alátámasztandó egy matrózegyenruha és sapka is előkerül valahonnan, de nem ez az egyetlen kortörténeti dokumentum: 1921-es nyugtatömb, a Vasparipa Egylet múlt századi fotói, családi album, és papírvékonnyá köszörült kések gyűlnek előttem az asztalon. Belencsák Istvánnak pedig nem csak a szája jár, keze között állandóan készül valami akkor is, ha éppen nekem mesél.
„Katonakorom után visszajöttem, letelepedtem. Itt kezdtem, itt is fejezem be.” – mondja, és tudom, hogy saját életére és a műhelyre gondol. Akad majd azonban, aki felveszi az öreg kalapácsot.
„Érdekes ennek a késnek a zárja.” – kezemben forgatom a hagyományos kések között szokatlan munkadarabot , nekem is van hasonló, egy kézzel nyitható késem. „Az egy prototípus.” – mosolyog az ifjabbik Belencsák, – „Haladni kell a korral, mindig próbálunk valami újat, de a hagyományokhoz illeszkedőt kitalálni. Manapság újra kezdenek divatba jönni a bicskák, népszerű áruk a különböző vásárokban, annak ellenére is, hogy ez a mesterség majdnem kezd eltűnni.”
Érdeklődés pedig tényleg akad. A fotózást és riportot folyton vásárlók szakítják félbe: van, aki messzi rokonoknak visz késeket, mert a lelkére kötötték, hogy hozzon haza Körmendről bicskát, mások az otthoni konyhakéseket köszörültetik meg. A por száll, a köszörűgép hangja szétzúzza a körmendi utcácska csendjét, a vidám munkazaj messzire hallatszik. Belencsákék éppen késeket gyártanak: ahogyan tették ezt száz évvel ezelőtt, és ahogyan tenni fogják még – reméljük – nagyon sokáig.
Fülöp Péter körmendi fotográfus vizsgamunkájának célja bemutatni egy klasszikus mesterséget a szerszám kézbevételétől kezdve az utolsó simításokig. Pengétől bicskáig, apától fiúig, álljon itt a teljes galéria.
https://www.facebook.com/fylepphoto/
