“Színfal a színfalak mögött” – Még egyszer Néróról

Palotai-Kóbor Zalán 2018. ápr. 27. 0 1

A történelem során számtalan esetben őrültek vagy más, könnyen manipulálhatónak hitt egyének kezébe került a hatalom. Ezek a fordulatok gyakran radikálisan más (általában rosszabb) utakra terelték egy adott birodalom vagy ország jövőjét. Néró császár személyében minden pusztító tényező stimmelt az egyenletben. Jóllehet már évszázadok teltek el a császárok korának letűnése óta, a legelső magyar rockopera, a Sztárcsinálók mondanivalója így is könnyedén átültethető korunkba.

A Sztárcsinálók a történelem egy olyan szegmensét idézi fel, amelyet kifejezetten néhány súlyos mentális gondokkal szenvedő római császár (princeps) uralma tett “emlékezetessé”. A már önmagában drámai korszak könnyen válhatott a 80-as évek elején egy zenés színpadi darab alapkoncepciójává. Róma szándékos felgyújtása, édesanyja meggyilkolása, valamint egykori mentora, Seneca öngyilkosságba űzése jól tükrözik a néhai Néró elmeállapotát. Ezek az események a modern színjátszás pazar elemeivel mind-mind hatásosan elevenedhetnek meg a színpadon is. A Sztárcsinálók rendkívül dinamikus mű, talán a leggördülékenyebb átfedésekkel, amiket egy musical során láthattunk. Ízlésesen idézi fel a 80-as évek – gyakran nem túl ízléses – retro hangulatát. Ugyan időben és térben távol helyezkedik el az akkori – vagyis római – és a mostani, különösképpen magyarországi viszonyoktól, mondanivalója továbbra is szilárdan helytálló.

Fotó: Mészáros Zsolt/Weöres Sándor Színház

A rendező, Nagy Cili, szokatlan lépésként az egész darabot egy tévéműsor kereteibe foglalta, új értelmet adva az egész műnek, felerősítve a Sztárcsinálók cím – Seneca és Agrippina – jelentését. Ez a keret könnyedén lehetővé teszi, hogy a show business és a reality végtelenül felszínes világának mindkét, külső és belső oldalába betekintést nyerhessünk. A kettő közötti választóvonal – inkább szakadék (?) – mesterien fenntartott, egyáltalán nem erőltetett.

A mű nagy hangsúlyt fektet a tömegekre, a manipulációra, a propagandára, valamint a prezentálásra – tökéletes példa erre mindaz a lencsevégre kapott, mesterkélt reakció, amit egy szereplő halálesete után hozzátartozói véghez vittek. Ugyanennyire igaz ez Néró makulátlan képére, amit népének mutat, és a benne rejlő szörnyre, amit csak a hozzá közel állók tapasztalhatnak meg. Színfal a színfalak mögött. De nem pusztán a szívszorító jelenetek kerültek fel a színfal vetítőjére; az előadás alatt több ízben a nézők is visszameredhettek vetített másukra a színfalon – mintha a kamera kissé cinikusan megkérdezni tőlük: „Élvezitek?”

A tömeg viselkedése aligha fiktív. Naiv, könnyen vezethető és radikalizálódó, kitartanak a vezetőjük által hirdetett, éppen aktuális eszme/irány mellett. Semmi sem szent, amikor elszabadulnak az indulatok és a tömeg törni, zúzni kezd, állati primitivitásásal.

Fotó: Mészáros Zsolt/Weöres Sándor Színház

A színészi alakítást tekintve kiemelendő a Néró szerepét játszó Jámbor Nándor. Egy őrült szerep színészi játékát könnyen túlzónak ítélhetik meg, már amennyire az őrületnek vannak határai, az ő esetében a „meg nem értett költő”, valamint a torz és pszichopatikus személyiségű Néró végig konzisztens maradt.

A Sztárcsinálókban rengeteg kulturális és történelmi referencia, kérdés és jelenség merül fel, amiknek egy része már Róma óta velünk és bennünk él, és továbbra is érvényes. Örök érvényű a hatalom és az (in)kompetencia, a tehetség, a korrupció és az önérzet, valamint a manipuláció és a felelősség kérdése, legalább annyira külön-külön, mint ezek összefonódásából adódóan. A hatalom könnyen az őrület felé tereli az erre felkészületlen egyént. Még rosszabb, ha egy eleve őrült kezébe kerül: a történelem során gyakrabban, mint gondolnánk.

Kiemelt kép: Mészáros Zsolt/Weöres Sándor Színház

Tags: Jámbor Nándor, Nagy Cili, Néró, Színház, Szombathely, Sztárcsinálók, Weöres Sándor Színház Categories: SZÍNHÁZ
Related Posts