Hogy a lány ázsiai, már csak akkor vettem észre, amikor a 30-as élesen vett kanyarral a Vágány utca hepehupáira terelte testét. Meglepődtem.
Régóta kikapcsoltam már a Spotify-t a telefonomon, hogy tisztán halljam, ahogy szakít a szemüveges, szőke kiscsávóval. A hangja egyáltalán nem volt olyan, mint a nőkarakterek szinkronja a hentai filmekben, amiket újabban megint őszinte érdeklődéssel tudok végignézni. Talán az kölcsönözte a szituációnak ezt a megdönthetetlen idegenséget, hogy szépen és artikuláltan beszélt magyarul. A srácot végig figyelhettem az ajtó és az ülésem közé helyezett üveglapon, ahogy a mögöttem ülő székhez, szinte hozzám beszél. Néha a tekintete beleütközött a napszemüvegem lencséin megcsillanó márciusi fénybe. Mintha számítana, hogy bedugaszolt fülekkel hallok-e valamit megpróbáltatásaiból a tömött, délutáni buszon. Mégiscsak zavarba hozott, hiszen így eszembe jutott, hogy a nagy reggeli készülődésben véletlenül az asztalon felejtettem a jegygyűrűmet.
Furcsa mód nem éreztem ma olyan súlyosnak a nehézkedést. Vonnegutra gondoltam. Emlékeztem fejből néhány sorára. Aztán nem csak Vonnegutra gondoltam. Mint vírus, kebelezte be és használta gazdatestként gondolataimat a nosztalgia. Én is ilyen kíméletlen voltam velük, mint az ázsiai lány?
Lassan Angyalföld, összerendezem a holmim ma már sokadszor a fehér kis vászonszatyorban. Mint péntekenként a bevásárlólistát, úgy mondom végig lehunyt szemmel időrendben a szerelmeimet. A fiú szeme is hunyva, a könnyeit csókolgatja le a lány, nem akar jelenetet, mégis leszálláskor szenvtelenül söpri le az esetlen, csontos kézfejet a válláról. Magamba szállít. Újra a listát mondom. Elakadok kilencnél, vele a Városligetben lett vége, kétszer is talán. És már biztosan tudom, hogy pont olyan vagyok, olyan kurva egy sáska, mint az ázsiai lány, aki az utolsó csepp nedvességet is felnyalja a zsákmánya testéről, kiszipolyozza a végsőkig.
Lassan felállok, ülve nem érem el a leszállásjelzőt, megszólal egy ismerős dallam, furcsán közelről, szinte a testemből. Még egyszer zavartan utánuk tekintek (kézen fogva sétálnak a villamos sínek mellett), aztán rájövök, hogy a fülem még mindig bedugva, a kijelző felvillan, csörög a telefonom. Hívás fogadása tőle: „Kedves”.
A szerző bemutatkozása: “A szombathelyi Nagy Lajos Gimnáziumban végeztem angol tagozaton 2014-ben, jelenleg Budapesten tanulok a Károli Gáspár Református Egyetem magyar alapszakján, ezért többnyire a fővárosban létezem. Idén tavasztól a Fiatal Írók Szövetségének tagja vagyok.“
