„És aztán feltűzöm a szívemet a legmagasabb fenyő tetejére” – karácsonyi versek válogatása

Locker Dávid 2017. dec. 25. 0 3

Karácsonykor mindannyiunknak sok gondolat kavarog a fejében. Boldog, meghitt pillanatok, a családdal töltött percek, ám ezeket sokszor a magány és a fájdalom árnyékolja be. Különösen akkor, ha nincs kivel megosztanunk ezt az ünnepet. A következő versválogatásunkban kevésbé boldog, ám annál őszintébb és meghatóbb sorokat olvashattok a magyar irodalom nagyjaitól.

Mind ismerjük a karácsony legfőbb jelszavait. Eszünk be jutnak, mikor megkapjuk a karácsonyi üdvözlőlapot a kanadai rokonoktól, amiben már alig-alig lehet felfedezni a magyar helyesírás nyomait. A plázában már hatodjára halljuk felcsendülni a White Christmast vagy a Wham! unalomig játszott slágerét a múltkori karácsonyról. A kirakatokban, kasszákban, köztereken virító Boldog Karácsonyt! feliratokat látva – pedig már általánosban megtanították nekünk, hogy a karácsonyt kis betűvel írják. Vagy amikor szenteste úgy tömjük magunkba a bejglit, hogy már meg sem tudjuk különböztetni a diósat a mákostól. Mert minden bosszúság, ajándékgörcs, kidobottnak érzett tízezres, politikát kínosan kerülő családi vacsora ellenére ez az év egyik, ha nem a legszebb napja, amikor eszünkbe jutnak azok a bizonyos jelszavak: béke, család, boldogság, szeretet.

Nem akarok további közhelyeket emlegetni, még ha én érvényesnek is tartom a fent leírtakat. Az általam válogatott versekben is valamiféle újszerű, kevésbé ismert hangot szerettem volna az olvasó elé tárni. Mert hiába igazak legtöbbünk életére a fent említett jelszavak, hiába jelenti sokunk számára a karácsony a pillanatnyi megnyugvást a mindennapok kiszipolyozó rohanása után. Van, amikor a karácsony egyet jelent a fájdalommal, a magánnyal. Vagy a mindent elvesztéssel, ahogy majd Vörös István zseniálisan frappáns versében látjuk. Mikor a halászlevet kanalazzuk a gyantaillatban, gondoljunk azokra is, akiknek ez nem adatott meg – bármennyire is nehéz.

forrás: thedailybeast.com

Petőfi Sándor:

Karácsonkor

Énhozzám is benézett a karácson,
Tán csak azért, hogy bús orcát is lásson
És rajta egy pár reszkető könyűt.

Menj el, karácson, menj innen sietve,
Hiszen családok ünnepnapja vagy te,
S én magam, egyes-egyedűl vagyok.

Meleg szobám e gondolattól elhül.
Miként a jégcsap függ a házereszrül,
Ugy függ szivemről ez a gondolat.

Hej, be nem igy volt, nem igy néhanapján!
Ez ünnep sokszor be vigan virradt rám
Apám, anyám és testvérem között!

Oh aki együtt látta e családot,
Nem mindennapi boldogságot látott!
Mi boldogok valánk, mert jók valánk.

Embert szerettünk és istent imádtunk;
Akármikor jött a szegény, minálunk
Vigasztalást és kenyeret kapott.

Mi lett a díj? rövid jólét multával
Hosszú nagy inség… tenger, melyen által
Majd a halálnak révéhez jutunk.

De a szegénység énnekem nem fájna,
Ha jó családom régi lombos fája
Ugy állna még, mint álla hajdanán.

Vész jött e fára, mely azt szétszaggatta;
Egy ág keletre, a másik nyugatra,
S éjszakra a törzs, az öreg szülők.

Lelkem szülőim, édes jó testvérem,
Ha én azt a kort újolag megérem,
Hol mind a négyünk egy asztalhoz űl?…

Eredj, reménység, menj, maradj magadnak,
Oly kedves vagy, hogy hinnem kell szavadnak,
Ámbár tudom, hogy mindig csak hazudsz…

Isten veled, te szép családi élet!
Ki van rám mondva a kemény itélet,
Hogy vágyam űzzön és ne érjen el.

Nem nap vagyok én, föld és hold körében;
Mint vészt jelentő üstökös az égen,
Magányos pályán búsan bujdosom.

 

Babits Mihály:

A felnőtt karácsony

Mit akarsz? Hová sietsz? Talán
azt várod hogy a fal aminek nekirepülsz
mint gyermekjátékot rugója, visszadob
utadnak elejére ahelyett
hogy az Idő fenéktelen
gödrébe suhintana?

Karácsony csenget a szörnyű télben.
Alig hallom csengését. Sárga
arcokat látok a hóverésben
s koldus kezeket reszkedni, ujjaikon
kékül a gyűrűk nyoma, s torkomat
fojtja az ünnepek kalácsa.

Nézd ezt a kort amelynek legnagyobb
s elérhetetlen éden-álma hogy
enni legyen kinek-kinek
elég! nézz a gonosz nyájra mely
naiv báránykora multán
nem vél többé magáról semmi jót.

Nem kell neki szalag és csengő.
A gyermek megnőtt s szép játékjait
elrugta. Nézd, milyen üres ünnep ez!
A szív hideg és kemény mint a föld.
Tudjuk már hogy ölni s halni születtünk.
Nézd a bedugult időt s hazug tereket:

a földet mely a sírok rothadását
s csontok pőreségét takarja,
s az eget, a Mennyek csillagos
homlokzatát, a kivilágított
Potemkin-frontot, mely mögött
nincsen még levegő sem…

 

Wass Albert:

Karácsonyi versek I.

I.

Bajorerdő. Zimánkós fenyvesekből
előoson a téli szürkület.
Gunnyasztó házak ködrongyokba bújva
koldus szatyorban gondot gyűjtenek.

Egy vonat sípol messze valahol.
Fulladtan vész el fák között a hang.
Sóhajt az erdő. Csönd. Valahol messze
kísértethangon fölsír egy harang.

Olyan este ez is csak, mint a többi:
olyan a színe, nyirkos ködszaga.
Pedig valahol szent titokpalástban
csodát takargat ez az éjszaka…!

Angyalok húznak a világ fölött.
Hírét hozzák, hogy földre szállt a béke!
Megszületett az Igazság, a Jóság,
akit úgy vártunk: megszületett végre!

Keresik régen bölcsek és királyok,
papok, költők és koldusok.
Világmegváltó konferenciák
várják jöttét és fényes trónusok!

Megérkezett. Bámulják bamba szemmel
barmok, cselédek, pásztorok.
Talán van olyan is, aki letérdel
s valami együgyű imát motyog.

A jászol fölött fölragyog egy csillag,
néhány angyal és gyermek énekel…
Szelíden száll az ének és a pára
szurtos ólból a fényes égre fel…

Aztán a barmokat itatni hajtják.
A hajnal megnyergeli rőt lovát
és robotos nyomán a szürke élet
megy úgy, mind eddig, megy tovább.

Mintha nem történt volna semmi sem.
Meresztgetik szemeiket a kandik:
királyok, bölcsek, költők, hadvezérek…
amíg lassan a csillag is kialszik.

A zord-sötét zimankós fenyvesekből
előoson a téli virradat.
Ködrongyokban gunnyasztanak a házak
s vacognak vedlő gondjaik alatt…

 

Reményik Sándor:

Karácsonykor

A szent estén majd eljövök ide.
Álmaim szekerébe fogatok
És szólok fantáziám táltosához:
Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok,
És álomhintón eljövök – ide.

Itt minden fehér lesz, – fehér, s halott.
Csak egy hang lesz a halott rengetegben:
A zúgó patakok.

És én fenyőtől fenyőhöz megyek
És minden fenyőt megsimogatok.

És megkérdezem: virrasztotok még?
És megkérdezem: hogy aludtatok?

És aztán feltűzöm a szívemet
A legmagasabb fenyő tetejére, –
S imába kezdek: Magány, Mi Anyánk…
Néked ajánlom égő szívemet…

Olyan lesz, mint egy karácsonyfaláng.

 

Hevesi Judit

Decemberi ígéretek

Szerinted mit kellene kérnem tőled?

Türelmet egy képmutató ünnephez,

ami veled kezdődik, és új a vége;

a sok új nyitott ablak alatt

úgy suhanok jövőre el,

hogy észre sem veszem.

Mert minden örökzöld hazugság,

az ígéretek tavalyról,

mint régi bundák,

poros dobozokban

hevernek a januári padláson.

Félre ne értsd, nem vagyok különb nálad,

a szavam sem adom már semmire,

de ha kérhetek így is,

azt a látványt szeretném:

felülről nézni meg a rozsdaeget az épp

befagyó víztükörben,

a pusztulást követő harmadik napot.

Így hagyni el a várost, ahol mindig ősz van,

belekényelmesedni az újfajta tájba,

amibe beköltözött a nyugalom,

csak még otthona nincsen,

elképzelni árulás nélküli végeket,

cserébe nem adhatok semmit,

(kaptál már eleget),

de ha veled álmodom majd magam

egy tavaszi reggelbe, megígérem,

hogy kettőnk közül

először nem téged felejtelek el.

 

Vörös István

Szent Ferenc karácsonyi üzenete Aleppóba

Egy lerombolt városban
egy vérfolt mellett
egy kutya ül.
Két napja volt bombázás.

Mi jót kívánhatnánk
annak a kutyának?
A világ összes többi
kutyájának kívánom,
hogy egyikük se veszítsen
el így mindent,
mint ez az
egy.

Tags: Babits Mihály, Hevesi Judit, karácsony, Petőfi Sándor, Reményik Sándor, Vörös István, Wass Albert Categories: IRODALOM
share TWEET PIN IT SHARE
Related Posts