A szerelem sötét verem? – Szerelmes versek a magyar irodalom nagyjaitól I.

Viski Ádám 2018. jan. 14. 0 2

A szerelem, a szerelem,/ A szerelem sötét verem – olvashatjuk Petőfi Sándor A szerelem, szerelem című versében.  És milyen igaza is van… Azonban nem ő volt az első, aki erre rájött. A szerelem témaköre már a kezdetektől fogva jelen van az irodalomtörténetben. Mondhatni, ahogy Erósz megjelent a Földön, úgy hozta magával a szerelem mámorító érzését is. Ez nem meglepő, hiszen a szerelem érzése az ókor emberétől kezdve a 21. század egyénéig mindenkit megtalált, ugyanis ez az emberi élet természetes velejárója. Azonban a szerelem nem mindig csak boldogság és önfeledt kacagás, ambivalens érzések tárházát foglalja magába. Ezért is olyan nehéz megfogalmazni, hogy mit is érez az egyén akkor, amikor szerelmes. Költőink azonban mégis megpróbálkoztak szavakba önteni szerelmes lelkületük mindennapi érzéseit. 

A szerelem kifejezése és ennek lehetséges módjai illetve etikus szabályai művészeti korszakonként más és más. Ennek titka abban rejlik, hogy egyes ilyen korszakokban a kultúra, a művészeti felfogás illetve a világnézet eltérő volt, a fejlődés különböző szakaiban járt, így az is eltérőnek bizonyult, hogy mennyire engedhették meg maguknak a költők a szerelemnek mint bensőséges érzetnek a szavakba formált kivetülését. Ez akár egy korszakon belül is óriási különbséget mutathat. Legegyszerűbb példaként talán a középkorra is oly jellemző vallási és világi líra összehasonlítását hozhatjuk: míg jól látjuk, hogy a világi lírában sokkal nagyobb teret engednek a szókimondásnak, a szerelem kifejezésének, addig a vallási lírában ez a kifejező eszköztár mereven leredukálódik, ugyanis a különböző hittani konvenciók nem engedhették meg, hogy egy vallásos ember úgy mondván túlságosan nyíltan és puritán fogalmazzon a szerelemről. Az egyén világnézete tehát keretek közé zárta már csak azt a módot is, ahogyan az egyén gondolkodhatott.

Másrészről korszakonként is eltérő a szerelemről alkotott kép és felfogás. Talán a magyar irodalom az egyik legszebb példája a szerelem lírai kifejezőtárának fokozatos változására. Jól lehet bár nálunk is voltak vallásos költők, de ahogy haladunk egyre előrébb az időben a jelen felé, úgy válik egyre különlegessé de ugyanakkor összetetté a szerelem fogalma, és ez a lírában bőven kifejti hatását. Érdekes megfigyelés lehet az is, ahogyan egyre inkább átterelődik a szerelem érzése magáról a tényleges megfoghatatlan érzetről az egyén belső érzelmeire, szenvedéseire. Ugyanis a szerelem nem mondhatni, hogy egyenlő lenne a boldogság fogalmával. Máshogy ír a szerelemről a reneszánsz embere és máshogyan a romantika költője, egyszerűen azért mert mások a tapasztalataik illetve mások a társadalomtól és az olvasóközönségtől elvárt normák is. Ugyanakkor a tudományok fejlődése ha szerelem nézetét nem is, de a szerelemről való gondolkodást és maga az érzésnek a leírását valamilyen szinte megváltoztatták, megformálták. Freud például  a szexuális ösztönből vezeti le a szerelmet, tehát nem szellemi megnyilvánulásnak tekinti, hanem egy testi jelenség lelki következményének. Magyar költőink is -valószínűleg saját empírián- rájöttek, hogy szerelmesnek lenni annyi, mint egy őrjítő zsákbamacskát játszatni: sose tudod, mit húzol ki a zsákból.

Nagy Bella és Jókai Mór

Jókai így fogalmazott a szerelemmel kapcsolatban:

Milyen nagy bűn a szerelem, hogy ily nehéz a büntetése. Íme, még a síron túl is megüldözi, aki benne vétett, s örökségül hagyja fájdalmát az utódokra is!

Akármennyire is szidhatjuk a szerelmet, nem mondhatjuk, hogy érdemtelen és eredmény nélkül elmúlik. Mi magyarok például nagyon is hálásak lehetünk, hogy legnagyobb lírikusaink szinte kivétel nélkül egytől-egyik átmentek ezen ellentétes érzéseken, ugyanis ezekből születtek irodalmi kánonunk legszebb szerelmes versei. Balassitól kezdve Adyn keresztül Simon Mártonig mindenki tapasztalt valamit a világ ezen szegmenséből, és még ha a szavak mások is, az érzet biztosan valami hasonlatos lehetett.

 A következőkben összegyűjtöttünk több száz éves irodalmunk legismertebb szerelmes verseit, mely talán tükre lehet annak, hogy a szerelem fogalma és az erről való írásmód hogyan változott az idők során.

 


Balassi Bálint

Balassi Bálint a reneszánsz kor kiemelkedő lovagköltője, akinek életművét három témában szokták elkülöníteni: (1)a lovagi és vitézi életről szóló dalok, (2) az istenes versek és (3) a szerelemi költészet. Bár Balassi életművében igen sok szerelmes verset találunk, mégis kiemelkednek közülük a Losonczy Annához írt költemények. A költő verseiben Júliának nevezi kedvesét, ezért ezeket a verseket Júlia-ciklusként szokás említeni a vitéz-költő életművében. A ciklus alkotásai közül a legismertebb a Hogy Júliára talála, így köszöne neki című vers, melyben a költő Annához fűzött érzelmei és gondolatai jelennek meg, persze mindez a reneszánsz kor szellemében. Az alkotás számos bibliai utalást és egy igazán bő, összetett motívumrendszert tartalmaz, de mindvégig törekedik a harmónia és az egyensúly fenntartására. Érdemes megfigyelni a vers zárlatát, bár az költemény hat versszakból áll, ebből öt Balassi felhevült érzéseit hivatott leírni, és csupán az utolsó, hatodik versszakban jelenik meg Júlia – ekkor szerzünk tudomást egyébként a vershelyzetről is – aki mindezen kimondatlan érzelmekre csak egy mosollyal válaszol.

Balassi Bálint


Balassi Bálint: Hogy Júliára talála, így köszöne neki

Ez világ sem kell már nekem
Nálad nélkül, szép szerelmem,
Ki állasz most énmellettem,
Egészséggel, édes lelkem?

Én bús szívem vidámsága,
Lelkem édes kévánsága,
Te vagy minden boldogsága,
Véled isten áldomása.

Én drágalátos palotám,
Jóillatú piros rózsám,
Gyönyerő szép kis violám,
Élj sokáig, szép Júliám!

Feltámada napom fénye,
Szemüldek fekete széne,
Két szemem világos fénye,
Élj, élj életem reménye!

Szerelmedben meggyúlt szívem
Csak tégedet óhajt lelkem,
Én szívem, lelkem, szerelmem,
Idvez légy, én fejedelmem!

Júliámra hogy találék,
Örömemben így köszönék,
Térdet-fejet neki hajték,
Kin ő csak elmosolyodék.


Csokonai Vitéz Mihály

Csokonai líráját a rokokó korszakhoz, ugyanakkor a felvilágosodás időszakához (klasszicizmus, szentimentalizmus) szokás sorolni. A magát ars poeticájában vidám természetű poétának nevező költő életében szintén meghatározó élmény volt a szerelem. Lillának címzett versei a korszak legszebb és legmeghatóbb szerelmi alkotásai, melyben mind rokokó mind pedig szentimentalista vonásokat felfedezhetünk. Ilyen például egyik korai verse, ami a Tartózkodó kérelem címet viseli. Csokonai ezen költeményében a szerelem mint égető, benső hatalmas tűz érzéki állapotairól olvashatunk. A három versszakos alkotás a maga egyszerű módján mégis briliáns, a rokokó korszakra jellemző csengő-bongó rímek és a virág-metaforika átszövik az egész alkotást, fokozzák a szerelem lendületes és felhevült érzésnek versbeli kivetülését.

Csokonai Vitéz Mihály


Csokonai Vitéz Mihály: Tartózkodó kérelem

A hatalmas szerelemnek
Megemésztő tüze bánt.
Te lehetsz írja sebemnek,
Gyönyörű kis ‘tulipánt!’

Szemeid szép ragyogása
Eleven hajnali tűz,
Ajakid harmatozása
Sok ezer gondot elűz.

Teljesítsd angyali szókkal,
Szeretőd amire kért:
Ezer ambrózia csókkal
Fizetek válaszodért.


Vörösmarty Mihály

A kora romantika költőjét, Vörösmarty Mihályt is megtalálta a szerelem. Bár a Szózat szerzőjének életművében kevésbé kiemelkedő a szerelmi líra, azért mégis írt egy-két olyan mély érzelmi inditatású költeményt, melyben kedvese iránti gyengéd érzéseket fejezte ki. Ezen alkotások legtöbbje feleségéhez, Csajághy Laurához szólnak.  A merengőhöz című alkotásában a bánat és a szerelem, a merengés és a szeretet érzéseinek összevegyüléséről olvashatunk. A vers első mondata ma már mondhatni szállóigeként él tovább a magyar nyelvben: “Hová merűlt el szép szemed világa?”

Vörösmarty Mihály


Vörösmarty Mihály: A merengőhöz

Hová merűlt el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd,
S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,
Mert egyszer azt csalúton kereséd?
Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint;
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.
Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,
Ki életszomját el nem égeté,
Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,
Földön honát csak olyan lelheté.
Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,
Megférhetetlen oly kicsin tanyán;
Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,
Zajától felréműl a szívmagány.
Ha van mihez bizhatnod a jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az élvvel kínáló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A birhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:
Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,
Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.
Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát;
Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,
Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,
Egész erdő viránya csalja bár.
Maradj közöttünk ifju szemeiddel,
Barátod arcán hozd fel a derűt:
Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj helyette bánatot, könyűt.


Petőfi Sándor

Petőfi lírája olyan sokrétű, mint maga a költő. A romantika korának költője egy igazi versbomba volt, rövid élete során olyan terjedelmes életművet hozott létre, mint mások egész életük alatt. A költő különböző tematikájú versei főként saját korának politikai és történelmi eseményeinek voltak alárendelve, de  szerelmi tematikájú versei éppoly nagy számban keletkeztek, mint a forradalmi szándékú alkotásai vagy éppen a tájversei. A költő életművében különleges helyet foglal el a házasság után keletkezett versek, az úgy nevezett a hitvesi líra. Ezek az alkotások a korban is szépségideának számító Szendrey Júliának készültek, a költő és a fiatal nő páratlan szerelmi kapcsolatát mutatják be. A Szeptember végén című vers -szerintem- az egyik legérdekesebb és legszebb szépirodalmi alkotás a magyar művészettörténetben, ugyanis azonfelül, hogy egy nagyon szépen megkomponált, érzelmes verset olvashatunk még mást is tartalmaz: a szerző félelmetes ugyanakkor fájdalmas jóslatát a jövőre nézve. Petőfi elgondolásai beteljesültek, felesége valóban egyhamar eldobta az özvegyi fátylat férje tragikus halála után.

Petőfi Sándor


Petőfi Sándor: Szeptember végén

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet…
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!


Ady Endre

A 20. században a szerelem fogalma óriási változásokon ment át az irodalomban, és szerény véleményen szerint ebben nagy szerepe volt a kor nyugatos költőjének, Ady Endrének. Ady lírájában a szerelem már nem csak mint boldogság, szeretet, önfeledtség metaforájaként jelenik meg, verseiben a szerelmi kapcsolatot mint soha véget nem érő boldogság és fájdalom közötti lebegést ábrázolja. Nála jelenik meg különösképpen perdita-kultusz fogalomköre, azaz a megromlott, erkölcstelen nő ábrázolása. Verseiben a nő, aki jelen esetben Léda (Diósyné Brüll Adél) már nem egy felsőbb érintetlen fogalom, hanem férfival egyenrangú társ, aki épp annyira képes szerelmet csikarni, mint megbolondító fájdalmakat okozni. A Héja-nász az avaron című versében Ady a szerelmeseket úgy írja le, mint kit egymásba húsába tépő, veszekedő, de mégis egymást szerető héjamadárt. Felettébb zseniális leírása a valódi szerelmi életnek.

Ady Endre

 


Ady Endre: Héja-nász az avaron

Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.

Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.

Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.

Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás husába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.


József Attila

Ha olyan valakit keresünk, aki mindennél és mindenkinél jobban vágyott a szeretetre és szerelemre, akkor az talán József Attila lenne. A Nyugat második nemzedékének költője szinte bármit odaadott volna egy falatnyi szeretetért. A költő a korban még nem igazán ismert Bordeline személyiségzavarban szenvedett (olyan betegség, ami a hangulat szélsőséges ingadozásával, önkárosító tünetekkel és kínzó érzelmi állapotokkal jár, valamint a személyközi kapcsolatok, és az énkép/én-identitás instabilitásával jellemezhető). József Attila a szerelemmel is próbálta orvosolni múlhatatlan szeretetéhségét, azonban ez sem jelentett számára kiutat a magányból. Többek között pszichológusába, Kozmutza Flórába is beleszeretett, akihez a Gyermekké tettél című verse is szól. A vers a költő belső ambivalens érzéseit, a gyermeki élet visszaderengését és fájdalmas érzetek sorát gyúrja össze egy alkotássá. Ezen költeményből érezhető, mennyire is kilátástalan is volt József Attila egész élete.

József Attila


József Attila: Gyermekké tettél

Gyermekké tettél. Hiába növesztett
harminc csikorgó télen át a kín.
Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.
Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.
Számban tartalak, mint kutya a kölykét
s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.
Az éveket, mik sorsom összetörték,
reám zudítja minden pillanat.

Etess, nézd – éhezem. Takarj be – fázom.
Ostoba vagyok – foglalkozz velem.
Hiányod átjár, mint huzat a házon.
Mondd, – távozzon tőlem a félelem.

Reám néztél s én mindent elejtettem.
Meghallgattál és elakadt szavam.
Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;
hogy tudjak élni, halni egymagam!

Anyám kivert – a küszöbön feküdtem –
magamba bujtam volna, nem lehet –
alattam kő és üresség fölöttem.
Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.

Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.


Pilinszky János

Pilinszky János költészete már a 20. század második feléhez áll közelebb. Rövid, tömör versei, képhasználata, szókészlete már egy modernebb világfelfogást mutat. A szerelem egyre inkább fordul át fájdalmassá- elsőre ez az a tendencia, amit leszűrhetünk, ha a korszak irodalmát vizsgáljuk. Mint minden, így a szerelem is csak fájdalmat okoz, elmúlik, valahol mélyen elraktározódik, de elfelejtődik. Csak néha-néha, egy-egy magányos pillanatban dereng fel, milyen is volt szeretve lenni. Pilinszky Miféle földalatti harc című versei ezeket az érzeteket adja vissza. Ki tudja, mi lett a régi szerelemmel?

Pilinszky János


Pilinszky János: Miféle földalatti harc

Napokra elfeledtelek,
döbbentem rá egy este,
üres zsebemben álmosan
cigarettát keresve.
Talán mohó idegzetem
falánk bozótja nyelt el?
Lehet, hogy megfojtottalak
a puszta két kezemmel.


Simon Márton

A szerelem a 21. századba is átöröklődött. Korszerű leírásokat modern költők által kaphatunk, Simon Márton egy ilyen költő. Háromnegyed négy című alkotása a modern szerelem legtipikusabb leírása. Nem tudjuk, hogy mi az, de jelen van. Hat. Egyszer minket is megtalál. A versben Simon Márton különböző emlékképeket és érzeteket társít kedveséhez, ugyanakkor végig fontos szerephez jut az idő. Már a címben kijelöli a gondolkodás időszakát, ami egy hajnali idő, érezhetően erősen melankolikus, merengő hangulatban találjuk a lírai ént. Hajnali órák, a cigarettafüst, a hideg szelek és az idő múlása végül mind összeolvad eggyé.  A szerelemre talán a legegyetemesebb választ pont Simon Márton képes megadni: “Egyenlők vagyunk. Látod. Ha kivonlak magamból, a semmi marad.”

Simon Márton


Simon Márton: Háromnegyed négy

A fák, ez jó, igen, kezdjük a fákkal, hogy majdnem
ugyanolyanok; így hajnalban. Kevés a fény. Eléggé fázom.
Bent alszol. Akihez szólhatnék most, az előtt hallgatok;
nem remegek, még ezt a fázást se lássa rajtam.
Mondok valamit magamban. Látom a lehelletem. Nézem.
Ebben a ritkás fényben én is csak majdnem ugyanaz vagyok,
félig nyitott szemmel figyelve, hogy alszik minden.
A te szemed, lehunyt szemed ott bent, világos, egyszerű,
mint ilyenkor az ég. Mint ilyenkor bármi. Rá kéne gyújtani,
ezért jöttem ki. Nem. Azért, mert nem tudok visszaaludni.
És utálok várni. Föl kéne ébresszelek, mondanom kellene,
igen, hogy nézd meg a szemem színét, egy darabig
hibának éreztem még azt is. És nem értem, miért kellek neked,
elmondanám, most, kezemen az öled szagával, könnyebb
lenne mégis. És nem tudom, hány ölelés kell, akár csak egy napra
(estig összetartson), szóval, hogy ölelj. Ilyeneket kéne mondanom.
Bent alszol. Nézem az ég súlyos színeit a szív felőli oldalon.
Dohányzom. Jó így. Bár elég hideg van. Jó, hogy betakartalak.
Egyenlők vagyunk. Látod. Ha kivonlak magamból, a semmi marad.


Kiemelt kép: Boncza Berta és Ady Endre

 

Tags: Ady Endre, Balassi Bálint, Csokonai Vitéz Mihály, Erósz, freud, Jókai Mór, József Attila, magyar irodalom, Petőfi Sándor, Pilinszky János, Simon Márton, szerelmes versek, Vörösmarty Mihály Categories: IRODALOM
Related Posts