A 80-as évek végéig a Metropolitan Museum gyűjteményének csupán 5%-át készítette női alkotó, míg az aktokon 85%-ban nők szerepeltek. Így van ez napjainkban a zeneiparban is? ’Múzsának’ kell lennünk, hogy helyet kapjunk a zenetörténetben, vagy alkotóként is vannak lehetőségeink?
Kiskamaszként nagy álmom volt, hogy egyszer szerelmes dalok, hova tovább, slágerek ihletője legyek – s talán nem voltam ezzel egyedül. Hogy a javíthatatlan romantikus én hajtja ilyenkor az embert, vagy a világba üvöltött kinyilvánítás ereje, esetleg az örökkévalóságnak állított hittétel, azt nem tudom, de valahol már mindegy is, időközben eltűnt ez a vágyam. Azóta szívesebben morfondírozok azon, hogy vajon a valaha megírt zenei művek hány százalékának tárgya a nő, annak szerelme, lelke és teste – ne legyünk rosszmájúak – esetleg elméje. Habár konkrét számaim nincsenek erre a kérdésre, azt gondolom, hogy nem túlzó azt feltételezni, hogy ez az adat sokkal magasabb, mint azoknak a nőknek a száma, akik alkotóként vannak jelen a zeneiparban.
Szerencsére az elmúlt években nem csak engem foglalkoztatott a nők reprezentációja a zeneiparban. Globálisan és végre hazai szinten is elkezdtek foglalkozni a szakemberek a témával, megjelenik konferenciákon, tanulmányok, kampányok és cikkek témájaként. Egy morzsányi betekintés következik, helyhiány okán kizárólag a női előadókra, dalszerzőkre fókuszálva – de álljon itt, hogy a kulisszák mögött dolgozó nők esetében sem fényesebb a helyzet.
Stacy L. Smith és a USC Annenberg Inclusion Initiative évről évre készít egy kutatást, melynek célja, hogy felmérje a művészek, dalszerzők és producerek nemét és faji/etnikai hovatartozását. Ez alapján 2012. és 2020. között a Billboard Year-End Hot 100 listáján szereplő összesen 900 dal csupán 22%-a női előadóé, és a dalok 13%-át szerezte nő.
A kutatás vizsgálja a Grammy-díjra jelöltek nemi megoszlását is, itt az elmúlt 9 évben az összes, 1359 jelölt 13%-a volt nő.
Itthon 2016-ban – mikor a regisztáltak 17%-a volt nő – az Artisjus által kifizetett jogdíjak csupán 7%-a került nőhöz, ami tisztán mutatja, hogy a kiemelkedően kereső szerzők között itthon még alacsonyabb az arányuk.
Mondhatnánk, hogy ezek mind olyan számok, amik teljesítményalapú rendszereket tükröznek, fogadjuk hát el, hogy ez nem szocializáción múló kérdés, egyszerűen ez kevésbé, vagy kevesebb lánynak megy. De ha megnézzük a hazai előadók és dalszerzők nemi eloszlását, egyértelműen látszik, hogy nem erről van szó. Itthon a ProArt Zeneipari Jelentése ad évről évre képet a zeneipar előző évéről. Eszerint 2020-ban az addig, az illetékes jogvédő irodánál regisztrált előadók csupán 21%-a volt nő, míg a női dalszerzők aránya 17%-ra volt tehető.
Az ¼-es arányt sem elérő számok brutálisak. De öröm az ürömben, hogy az elmúlt években az itthoni szférában felfelé ívelő tendenciát mutatnak ezek a számok, hiszen 2005. előtt a regisztrált szerzők csupán 5%-a volt nő, ez a szám 2015-re nőtt 16%-ra. A női zenészek tekintetében érdemes a szintén a ProArt által készíttetett zenész kérdőív adataira támaszkodni, a kutatás ugyan nem volt reprezentatív, de több mint 700 zenész töltötte ki, kiknek csupán 13%-a volt nő.
Jól látszik, hogy a nők reprezentációjának arányszámai minden kutatásban összecsengnek, de arról még nem volt szó, hogy ennek a maréknyi embernek, aki a hátráltató szocializációs tényezők ellenére mégis arra adja a fejét, hogy zenei karriert épít valamilyen formában, milyen problémákkal kell megküzdenie.
Mert nyilván, ebben a szakmában is megjelennek azok a nehézségek, amik jellemzik a nők munkavállalását. 2022-ben született egy globális felmérés, ami a Be The Change – Women In Music 2022 címet viseli. A kutatás 631, a zeneiparban dolgozó nő véleményét tolmácsolja, melyből 486 fő alkotó, előadó, dalszerző, producer, stb. Ezekből az eredményekből fény derül azokra a rendszerszintű problémákra, amikkel a zeneiparban dolgozó nőknek nap mint nap szembe kell nézniük.
Az eredmények mentén levonhatjuk a következtetést, a női nem ki van téve a szexualizációnak, legyen szó akár nem tudatos előítéletekről, akár szexuális zaklatásról. A probléma intenzíven kiterjed az ageing tárgykörére, és az imposztor szindrómára is. Emellett, ahogy a fentebb említett Artisjus adat is alátámasztja, érintik őket bérkülönbségek és a gyerekvállalás, a családalapítás kérdésköre is fontos tényező.
Ilyen irányokba mutatnak a tények és a számok. Hiszek abban, hogy értékelni kell az apró változásokat is, így a felfelé ívelő grafikonoknak lehet, sőt kell örülni, de emellett folytatni kell a munkát, ami ki kell hogy térjen az arányszámok egalizációja mellett a nőket érintő egyéb diszkriminatív megkülönböztetések elsöprésére is.
Én személy szerint az alulról szerveződő kezdeményezésekben hiszek, a kisebb-nagyobb szervezetek munkájában, az olyan projektekben, amikben még kézzel fogható az emberi tényező. Itthoni csodás példája ennek a kiállásnak a Ladyfest Budapest, ami a 2000-ben létrejött, Egyesült Államokból származó mozgalomból kiinduló hazai kezdeményezés. A Ladyfest egy alkotó nőkről szóló zenei fesztivál, aminek célja a zenélő nők bemutatkozása mellett a női szolidaritás tereinek építése.
Vagy akár itt van a Sisters Voice Music, ami egy alulról szerveződő női zenész közösségi műhely, ami többek között open jamekkel és lakáskoncertekkel támogatja a női zenészeket.
De nem maradhat ki a felsorolásból a Woman of Music Hungary sem, ami egy olyan női networking kollektíva, ami a hazai zeneiparban tevékenykedő nők számára szeretne támogatói hálózatot létrehozni.
Az itthoni példák mellett a külföldi inspirálódás és a téma iránt érdeklődők számára kötelező jelleggel követendő kezdeményezések a következők: She is the Music Shesaid.so, a Woman in the Mix, a Gender Amplified.
Mindezen zseniális megmozdulások mellett eszközünk lehet a küzdelemben – tudom, hogy ezzel most sok biztosítékot verek ki – a kvótarendszer. Fesztiválokon, szakmai konferenciák előadói között, nagy cégek emberi erőforrás-állományában, stb. Amellett, hogy teret adhatunk ezzel a bizonyításnak és az empirikus úton gyűjtött tapasztalatszerzésnek, nagyon erős figyelemfelhívó ereje van az ilyen kezdeményezéseknek. Külföldön láthatunk is erre példált, a Keychange nevezetű kezdeményezés célja, hogy 2022-re a zeneiparban a nemek aránya 50-50 legyen. A kezdeményezéshez több mint 190 fesztivál és több mint 60 zeneipari szervezet csatlakozott. De ezt a lépést a Primavera Sound hamarabb, már 2019-ben meglépte.
A titkos fegyverünk, az atombombánk a harcmezőn nem más, mint a női előadók és szerzők ereje. A nyilvánossággal rendelkező embernek sosem egyszerű, kiállni egy cél, egy program mellett mindig ijesztő és nagy felelősség, de igenis ki kell használniuk az erejüket a jó cél érdekében. Nekünk pedig az a feladatunk, hogy az ilyen kiállások mellé álljunk és támogassuk ezeket az embereket, mert minden eredmény kiállással kezdődik.
A probléma komplex, a lépések a megoldás irányába pedig kicsinek tűnhetnek, de ha ezek elmaradnak, sosem jutunk el a célhoz. A zeneiparnak, a magyar zenei szférának és a társadalmunknak is szüksége van női művészekre, nőművészekre – hova tovább, feminista művészekre is. Adjunk teret és láthatóságot a lányoknak, hogy ezt megvalósíthassák, ne ejtsük el magunkat és a társadalmat azoktól az alkotásoktól és munkától, amit a nők adni tudnak. Ezek a lépések azokat a nőket szolgálják, akik napjainkban az iparágban dolgoznak, de a program túlmutat ezen, a következő generációk lehetőségeit és fejlődését is szolgálják.
Teremtsük meg az aktív múzsákat és azok lehetőségeit, tapossuk ki az utat azoknak a nőknek, akik az élettörténetükkel, tevékenységükkel szeretnék inspirálni nőtársaikat, és a társadalmat is a zenére, a hivatásra és a jóra.
