ye. Mielőtt egy árva sort is leírnék Kanye West új lemezéről, vagy nekiállnék helyretenni az általa keltett, meglehetősen hullámzó érzéseimet, muszáj megállnom a No Mistakes egyik nem túl jelentős során, hogy aktívan tudomásul vegyem szövegének egy részét: it’s been a shaky-ass year. És hogy azt mondjam: valóban Kanye, valóban.
A multimilliárdos rapper, producer, divattervező, vállalkozó, üzletember stb. élete ugyanis az utóbbi időben tényleg hullámvasúton volt: egy tömeges koncertlemondásokkal, pszichiátriai beutalókkal, Trump elnökkel való bratyizgatásokkal és az utóbbi idők egyik legszürreálisabb Twitter-tirádájával fémjelzett időszakot zár le (vagy szel keresztbe, nem tudom még) West nyolcadik studióalbuma, a ye, egy album, ami valószínűleg még normális hosszal, és csiszoltabb produkcióval is az utóbbi idők egyik legkontroverzálisabb korongja lett volna. Így pedig, hogy kábé félig készült el, főleg az.
Az album rövid, alig huszonnégy perces hossza itt pedig talán még többet levon az értékéből, mintha egy kevésbé ismert, kevésbé vitatott személyiségű előadó adott volna ki egy ilyen csetvás amplitúdójú “nagylemezt.” Ennek főleg az az oka, hogy Kanyétól kimondva-kimondatlanul az utóbbi időben mindenki azt várta, hogy normálisan megmagyarázzon pár dolgot, köztük azt, hogy miért lett olyan jóban a megannyiszor rasszistának bélyegzett, úgy objektívan is eléggé teszetosza Trump elnökkel, hogy miért gondolja úgy, hogy a feketék rabszolgasága Amerikában egy “választás” volt a részükről, illetve hogy mi az isten járt a fejében, amikor kiadta a ye-hez felvezető, zavaróan borzalmas (és igen, kimondom: a SZARÁSRÓL szóló) trackjét, a Lift Yourself-et.
Nyilvánvalóan Kanye Westnél a lemezkiadás előtti ciklikus nyilvános megőrülés egy bejáratott módszer. Már ki tudja, mennyi ideje megy végig a rapper a botrányhalom-nyilvános felháborodás-megasikeres lemezkiadás trifektáján, de talán ez az első alkalom, hogy elcsúszott az egyensúly. Kanye viselkedésén már régen is jókat lehetett rökönyözgetni, de az eddig főleg bulvár hülyeségekkel figyelmet keltő rapper sem merészkedett mondjuk odáig, hogy szembeköpje az afrikai-amerikai történelmet, vagy hogy egy olyan politikus mellett álljon ki, aki se a nácikat, se a Ku Klux Klan-t nem tudta csípőből elítélni. Ezen felül pedig fontos megjegyezni, hogy akármekkorákat balhézott Kanye a múltban, ezeket az eseteket közel tökéletes, stílusbontó albumokkal egyensúlyozta ki, amik után azért egy picit könnyebb volt megbocsátani. A ye megjelenéséhez vezető út viszont különösen durva atrocitásokat hozott, és maga a lemez sajnos nem éri el a mércét.
A jelenleg Kanyénak szegezett ezernyi kérdés egyike sincs megválaszolva a ye sorain. A lemez szövegei csak érintőlegesen térnek ki ugyanis a most dagadó botrányokra, és ezeknek is inkább a Kanye számára személyesebb aspektusai kerülnek szóba. Ez nyilván nem a legtökösebb döntés: Kanye, miután felhoz egy kényesebb témát, rögtön sasszézik, terel, mint például a Wouldn’t Leave-ben, amikor azt rappeli: “I said, “Slavery a choice”—they said, “How, ‘Ye?” Just imagine if they caught me on a wild day,” tehát hogy ne aggódjunk, ha ekkora ortó hülyeségeket beszél, mert ő még tudna ennél is rosszabb lenni. És ez zeneszövegnek csak átlagos, kifogásnak viszont egyenesen szar. Ezen felül Kanye még talál alkalmat arra, hogy a #MeToo mozgalmon viccelődjön, bedobja a Trumppal a múltban viszonyt folytató Stormy Daniels nevét is, miközben a büdös életben nem esik szó arról, hogy bármilyen józan megfontolása, vagy normális kifogása lenne a viselkedésére.
Szerencsére azonban a személyes, mintsem politikai hangvétel többször működik, mint nem, ami egy elég alattomos csapda, de ha bármi értéket akarunk találni ebben az albumban, akkor bele kell lépni. A már említett Wouldn’t Leave a fárasztó intró után gyorsan átfordul egy teljesen korrekt, élvezhető szerelmes dalba, a lemeznyitó I Thought About Killing You, valamint az eléggé alulgyártott Yikes pedig a rapper által már a borítón “Utálok bipoláris lenni. Nagyon jó!” – szlogennel is reklámozott mentális zavarainak átélhető, megfogó kórképei. A három évvel ezelőtti, minden szempontból túltolt Life of Pablo után a ye-n egy nüanszoltabb, és furcsa módon nyugodtabb előadó képe kezd előtűnni, mielőtt a lemeznek idejekorán vége szakad, és nem derül ki, hogy akkor mondani is akart valamit a költő, vagy csak tudatni akarta, hogy köszöni szépen, jól van, és még nem barmolta szét eléggé magát vagy a karrierjét ahhoz, hogy lemezt tudjon csinálni. Hip-hip hurrá.
És sajnos ugyenettől az alulgyártottságtól szenved a lemez instrumentális és produkciós része is. Az I Thought About Killing You lassú, de fokozatos bedurranása után a korong további része nem igazán követi azt a fajta építkezési stílust, és híján van azoknak a produkciós értékeknek, amik eddig minden Kanye-lemeznek jellemzői voltak. Nyoma sincs a Yeezus-ból ismert őrült, innovatív alapoknak, vagy a My Beautiful Dark Twisted Fantasy vaskos feat-jeinek, de még a Life of Pablo legjobb részének számító ötletes sample-özést is mellőzi Kanye. Habár John Legend, Ty Dolla Sign valamint Nicki Minaj is beugranak ideig-óráig, és technikailag nyilván az alapok sem rosszak (ami Kanyétól legalábbis elvárható), de amikor már a harmadik-negyedik számnál tart az ember, elkezdi észrevenni, hogy a gyakran debil, egoista dalszövegeken kívül semmi meglepőt nem hall: a dalok nagy része B oldal-szagúnak, befejezetlennek tűnik, még talán csak az amúgy eléggé rádióbarát Ghost Town olyan, mintha egy elejétől végéig befejezett, többé-kevésbé polírozott egész lenne.
Szóval ha nem lett eleged az utóbbi hetekben-hónapokban Kanyéból, akkor érdemes legalább egyszer meghallgatni a ye-t, aztán meg mondjuk el is feledkezni róla. Szerencsére Kanyénak még van lehetősége, hogy javítson: jövő héten jön ki Kid Cudival közös, szintén botrányosan rövid albuma, a Kids See Ghost, valamint utána még hetente várható pár általa PRODUCÁLT korong, úgyhogy ha van gusztusod rá, azokra is lehet várni. Vagy igazából mindegy. Hagyd ki. Hallgass Punnanyt. Bámuld a plafont. Twitterezz. Egyél kebabot. Olvass Coelhót. Kommentelj Németh Szilárd Facebook-oldalára. Ezek pontosan olyan tartalmas tevékenységek, mint időt szánni a ye-re.
Értékelés: 6/10
Legjobb dal: I Thought About Killing You, Ghost Town
Legrosszabb dal: Yikes
LegWTF-ebb sorok:
“Just bein’ salty, but n*ggas is nuts”
“Let me hit it raw like fuck the outcome/ Ay, none of us would be here without cum”
“I love your titties ’cause they prove I can focus on two things at once”
(Kiemelt kép forrása: www.variety.com)
