Az Antares egyértelműen a hazai színtér legizgalmasabb rockzenei történése, egy olyan közösség, mely tisztán megmutatja, hogy 2020-ban is lehet még önmagában a zenéért létezni, árnyalni a toposzokat, identikus kérdést alkotni az identitáskeresésből. A kritika nehéz helyzetben: katedrálist kell láttatni a tükörben, világokat kell összeterelni. Megszólal az első hang az Analog Music Hallban, igen, ez már az Antares-atmoszféra, beléptem.
Rocktoposzok
Engedjétek meg, hogy Johann Joachim Winckelmann gondolatából induljak ki, aki úgy vélekedett, hogy „…csaknem minden kezdő és önmagára hagyott fiatal művész jobban szeret a figurák sokaságából vázlatot csinálni, mint hogy egyetlen alakot teljesen kidolgozzon.” A kezdő fogalmát véletlenül sem szeretném összekeverni az amatőr kifejezéssel az Antares esetében, illetve az önmagára hagyatottságot sem abban az értelemben gondolom el, hogy a zenekar egyedül van azzal az attitűddel, amit képvisel. Az előbbi leginkább csak annyit jelent, hogy ez a zenei műhely 2018-ban alakult, számomra még mindig van benne egy indulás-érzet, az utóbbi pedig arra utal, hogy a srácok egy olyan térben akarnak valóságosat, igazat mondani egy eredendően angolszász alapokon nyugvó zenével, ahol az igaz az anyanyelven üt át igazán, amennyiben a hazai könnyűzene történetét vesszük alapul. Persze nem lehet mindennek origója a szöveg, a rockzenei bemondás, mégis látunk példákat a távoli és a közelebbi múltból (Heaven Street Seven, Quimby, Subscribe, Ivan and the Parazol, Blahalousiana), ahol le lett váltva az énekelhetőbb nyelv egy veretesebb, nehezebb nyelvre, a magyarra. A fenti zenekarok váltottak, de akadnak olyan zenekarok is, akik kitartanak az angol nyelv mellett, hiszen ne vitassuk el, az emellett való kiállás művészeti kérdés is, nem mintha a magyar dal mögé való beállás nem lenne az, de a fentebb említett zenekaroknál az ipari dimenzió is közrejátszik a nyelvváltásban.
Nem lehetek annyira banális, hogy az Analog Music Hall koncerttermében állva az egyetlen dolog, ami eszembe jut, hogy Kolosai Ferenc világszínvonalú éneklése miért nem szent anyanyelvemen szólal meg. Elvi kérdésről beszélünk, és az elvek igenis meghatározzák számomra az Antares-realitást. Winckelmann a görög művészet utánzását tekinti a 18. században a mérvadó, lényegi alkotói alapállásnak, ezért mondja azt, hogy a fiatal, kezdő művész csak vázlatot készít a figurák sokaságából. Az Antares esetében – ahogy ez a koncert első harmadából rögtön kiderül, ha jól szemléljük a dalokat – nem erről van szó, a zenekar klasszikus görög értelemben utánoz, a szép és nemes rockzenei hagyomány genezisét idézi, de egyáltalán nem másol, és nem meglévő formulákat ragaszt egymáshoz. A rocktoposzok világa jelenik meg, amely talán kevésbé tűnik egy progresszív, innovatív dolognak a 20-as évek elején, mégis fontos platform, hiszen erre tud csak igazán ráépülni az a zenei teljesítmény, mely művészeti tartalom is, és ezzel válik az egész egyedivé.
A koncerten ilyen toposznak láttam a Become a man gitártémáját és az ének dallamvezetését, a Friendzone pokolba- és mennybedöngölő alaptémáját, hogy csak két érzékletes példát hozzak. Ezen elindulva már csak egy pont van hátra: az alak. Az egységes képre kell gondolni, amit a zenekar fel tud mutatni, az identitását kell alakon érteni, mely az Antares esetében nehéz kérdés, hiszen a zenekar az alakulása óta úgy definiálja magát, hogy „semmi megfelelési kényszer, semmi időkorlát és semmi stílusbehatárolás.” Rengeteg stilisztikai jelző van a fejemben, ha az Antaresre gondolok, de nagy kérdés az, hogy meg kell-e határozni előre, hogy kik vagyunk, ha zenekart csinálunk, vagy ennek önmagából kell kialakulnia. Az undergroundban megvan ez az alkotásközpontú és művészetorientált gondolkodás, de vajon ez a hozzáállás képes-e szimbiózisban működni az ipari jelenségekkel? Az Antares alkotói elképzeléseit és koncertezési vehemenciáját ebben az értelemben helyesnek ítélem meg, és nem szabad hagynunk, hogy végül az a Menyhárt Jenő-mondat legyen vésve homlokunkra, hogy „sokan vagyunk kevesen.”
A skorpió szíve mindig középen
Nem ártom magam kozmológiai elemzésekbe, de az a tény, hogy az Antares a Skorpió csillagkép legfényesebb csillaga, és figurálisan középen helyezkedik el az ábrázolásokon, azonban ez a hasonlat a zenekar milyenségét is jól kifejezi: a skorpió mérge halálos is lehet, ahogy a srácok zenélése pozitív értelemben, és az, hogy középen áll, az azt jelzi, hogy csak olyan tagok játszanak, akik egyensúlyban tartják a formációt, nem hagyják a mérleget kibillenni.
Pap Dávid „Page” a rock and roll koszát és konkrétizmusát helyezi az egész mögé, ami hihetetlenül sokat segít a zenekar már-már néhol túlretusált profizmusán. Egyébiránt nem mehetünk el amellett, hogy egyértelműen ő a nyitott lábcinek pápája, császára, koronázatlan királya. Erre a konkrétizmusra húzza rá a drapériát Dér Dávid „Dér”, aki kapcsán számomra az alázat fogalma sejlik fel elsőre, ő az, aki a jóleső keveset, de sok esetben a legfontosabb színezetet teszi hozzá. Sajnos a koncerten a középfrekvencia hiánya miatt nem mindig voltak jól kivehetőek a mixben Dér billentyűtémái, ez alól kivételt képeznek a kiállások, illetve a készülő új lemezről megmutatott dal verséjének forgó témája a gitárszólammal összefonódva. Némely esetben azért a gitárral szemben témaszerűen nagyobb hangsúlyt fektetnék a billentyűre. A középtartomány hiánya Kovács Botond kifelé szóló gitárhangzását is átszervezte, de az egyértelműen kiderült számomra, hogy játékának lényege a görög mesterekre jellemző nemes egyszerűség és a csendes nagyság, az énekelhetőség jegyében szólal meg, próbálja keresni a popularitás és a progresszivitás közti vékony mezsgyét, a toposzvilág bizonyos részei tőle származhatnak.
Kolosai Ferenc „Fecó” esetében azon kellett elgondolkoznom, hogy van-e egyáltalán olyan fogalmi rendszer, ami zenei teljesítményének megfelelne. Esetleg úgy tudok hozzászólni, ahogy Esterházy kezdi a Termelési regényt: „Nem találunk szavakat.” Igen, így el tudom talán kezdeni. Olyan ritkán tudjuk használni az undergroundban ezt a szót: énekes. Mindig azt mondjuk: előadóművész. Azért énekel is. Jó látni, tudni, hogy a hangokra valaki még vigyáz, ráadásul ilyen magas színvonalon, ilyen eltökéltséggel, szakmaisággal. A Friendzone énekeffektes performansza spirituálisan egy csúcspontja tud lenni a koncertnek – egyébiránt hihetetlen nagy hangszerelési megfejtés is – és jelzi számunkra, hogy Fecó viszi a zászlót, önazonosan, szuggesztív módon. Kérdés az, hogy az énekesi pozíció és az alanyi szerzőiség közös spektruma milyen széles, hol marad csak énekes valaki, hol lesz szerző; nem szerencsés, ha a tehetségre irányuló reflexió a szerzőiséget csorbítja.
Fecó sokszínű szerzői énjének egy fontos részét képezik a Listen című dalnak a popzenei gesztusai, melyeknek megszilárdításával és a rockzenei toposzvilággal való összekapcsolásával egy hihetetlenül unikális világot lehet létrehozni, mely részben már létre is jött. Az említett gesztusoknak vannak veszélyei is, könnyen heroikussá és giccsessé válhat egy-egy dal. Ezek a jelzők olyan filtereket húznak az egyes számokra, amikkel csak látszólagosan mutatják azok lényegiségét, elfedik valóságos mivoltukat. A koncert vehemenciája által többször is felsejlettek ilyen pillanatok, amikor azt éreztem, hogy túl elnagyolt az éneklés, vagy olyan helyeken kontúros, ahol nem kéne, hogy az legyen. A dalnak, illetve a zenekarnak előnyösen hatna, ha Fecó – Botondot elvi alapokon követve – a nemes egyszerűség és a csendes nagyság vonalon indulna el, és dramaturgiailag kijelölné azt a pontot a koncertlistában, ahol technikailag szárnyalni tud.
Merre hull a csillag?
Ahogy említettem, nem követhetjük el azt a hibát, hogy számon kérjük az Antares zenekart, hogy miért nem magyarul ír szövegeket, és kétségkívül akkor is hibáznánk, ha keserűen azt hajtogatnánk, sajnos rossz helyre születtetek, srácok. Az Antares alkotói terébe egyáltalán nem érdemes erőszakkal, iparilag belenyúlni, ez a koncert játékakaratán is egyértelműen látszott, de tanácsot, segítséget, produceri hátteret biztosítani kell nekik, ez a magyar zeneipar felelőssége, szélesebb látószöggel pedig mindannyiunk kulturális felelőssége. A zenei attitűd csorbulása nélkül kell árnyalni a winckelmanni „alakot”, görcs nélkül kell hajtani a showcase fesztiválok világa felé. S hogy merre hull a csillag? Remélem se felfelé, se lefelé, csak önmagának és önmagába ragyogva világítja meg a nyugat horizontját.
