A Zeneakadémia Solti Termében ezúttal Franz Schuberté volt a főszerep. Hallhattunk korai szárnypróbálgatásokat, befejezetlen műveket, de emellett igazi klasszikussá avanzsált dallamok is helyet kaptak a színpadon. A zeneszerző darabjait a három tagú kamarazenekar, az Auer Trió szólaltatta meg.
A koncert eredeti koncepciója szerint két kiforrott, erőteljes zeneiséggel felépített darabbal állt volna szemben egy korai és egy drámai-lírai művel. Ezt megváltoztatva azonban más kapcsolódási pontra helyezték a hangsúlyt, így az előadás az esz-dúr és a b-dúr között vett fordulatot. Schubert 2. esz-dúr zongoratriója (D.929) önmagában rögtön elindította volna a vissza-visszatérő dallamokat, a romantikus motívumok áradatát. Az viszont már a mű elején tisztán kivehető volt a cselló rövid térnyeréséből, hogy a zenészek másképpen valósítják meg mindezt.
A trió csellistájának, Varga Istvánnak erőteljes vonókezelése, sajátos, inkább önmagából merítő játéka nem igazán illeszkedett ebbe a dallamvilágba. Ez leginkább akkor volt kivehető, amikor Kováts Péter ugyanazt a témát játszotta saját szólamában. A trió hegedűművésze ugyanis az éles, vibratokkal tarkított előadásmódot helyezte előtérbe. A két gondolat ütközése kissé zavarttá tette a koncertet. Elképzelhető, hogy egy Schubert-darabot a zenészek átültethetnek egy másik zenei síkra egyéniségüket belecsempészve – bár ettől az eredeti mondanivaló elhalványul -, azonban ez a fajta kettősség ebben az esetben nem kedvezett az előadásnak.
A zongorista, Fülei Balázs inkább a csengő, klasszikus hangzást és romantikus hangulatfestést jelenítette meg, ami önmagában lehet kellemes és élvezhető, ám mindezt hozzáadva a másik két zenész elképzeléséhez, a zongora sokszor mintha egy másik darabot játszott volna, teljesen külön életet élt stílusával. Pedig Schubert ezen zongoratriója sok lehetőséget rejt magában. Harmonikus összjátékkal a drámai feszültség és a lírai elemek remekül kiegészíthetik egymást, ahogyan a zenészek a dallammotívumokat egymástól átveszik, majd újra együtt interpretálják A Rondoban a hegedű és a cselló zongorával folytatott párbeszéde, egymásra való reflektálása végül meghozta ezt az érzést. Az utolsó tétel lüktetésében a zeneszerző precíz hangulatfestése utat tört magának, katarzis közeli pillanatot varázsolva a színpadra.
Az esz-dúr Notturno (D.897) hasonló esélyekkel indult útjára. A szentimentális zongoraszólam elvált a másik két hangszertől, akik szorosan összefonódva finom átmenettel jutottak el a harmonikus felvezetéstől a feszültségig. Fülei Balázs játéka már-már a hárfa hangját idézte meg ábrándozó világával. Ez keveredett kifejezetten jó arányban a másik zenei motívummal, bár az eredeti, Schubert-féle stílus kissé hektikussá vált ennek következtében, míg végül már nem is volt fellelhető.
Schubert b-dúr „Sonatensatz” zongoratriója (D. 28) sokféle impulzust, reflektálást ötvöz egyetlen tételben, amelyek végül egy tudatosan, szabályosan felépített darabot adnak végeredményül. Minden fontos szerkezeti és dallambeli elem megvan benne, ami szükséges, ám ebben az esetben kissé átlagos, feledhető színezetűvé vált a darab. Különösen a zongoraszólam kap remek lehetőséget a műben arra, hogy kellemes, játékos és hatásos előadást nyújtson, amelyet a másik két vonós hangszer tovább erősíthet. A harmónia kétség kívül itt bontakozott ki a legintenzívebben a koncerten, amit nagy valószínűséggel a darab egyszerű és átlátható szerkezete, könnyen befogadható dallamvilága biztosított. Az egységesség azonban nem hozott többletet a darabba, csupán egy kellemes pillanatot, ami kis idő múlva tovább is szállt.
https://www.youtube.com/watch?v=l9sA8sh5K4M
A szimmetriához híven egy újabb b-dúrban íródott zongoratrió (D. 898) zárta keretbe a koncepciót. A drámai indítás, valamint a vonós párbeszéd, amelyet a zongoraszólam kontrollál, majd ismétel meg, rendkívül ígéretessé teszik a darabot már az első motívummal. A drámaiság és a lendület azonban fokozatosan elfogyott, ahogyan haladtunk előre a darabban. A fő motívum visszatérése egyre vesztett jelentőségéből, bármely hangszeren is jelent meg. A darab adottságai, erősségei nem bontakozhattak így ki teljesen. Különösen az utolsó két tételben volt érezhető az, hogy hiányzik egy bizonyos plusz energia, összetartás, ami lekerekítené a darabot. Ennek megfelelően a darab lezárása is váratlanul érte a közönséget.
A felvonultatott művek kétség kívül prezentálták és megidézték Schubert két különböző hangvételét, ám a valódi tartalom és életérzés elveszett a különböző gondolkodásmódok sokaságában. Az egységesség és tudatosság sokszor többet jelent minden egyéni vállalkozásnál. Ha a közönség a tematika hiánya miatt nem tud lépést tartani a művel és átszellemülni, bárhogyan igyekszik, nem tud sem a zenész, sem pedig a darab kellőképpen kiteljesedni – ami pedig minden jó előadás alapja kell, hogy legyen.
Kiemelt kép: wrti.org
