A Fatal Error klasszikus-progresszív, rock-metál varázsa 13 éve tart. A háttérben húzódó ambíciók, célok, a csapatot kísérő zeneipari jelenségek említésén túl egyaránt beszéltünk dalszerzésről és feloszló zenekarokról Rimóczi Zsolával, a zenekar énekesével.
A Fatal Error az iskolapéldája az underground lépcsőzetességnek. Organikusan fejlődött zenekar, koncertről koncertre, dalról dalra hódítva meg közönségét, röpke 13 év alatt. Tart ez a fejlődés a mai napig?
Ha a zenekar görbéjét nézzük, nem lehet tudni, hogy még mindig a felfelé ívelő szakaszban vagyunk-e, vagy pedig már stagnálunk. Az a rossz a jelenben, hogy azt csak a jövőben tudnám megmondani, hogy a most micsoda. A saját szempontunkból a fejlődés talán addig tart, amíg be tudjuk ismerni a saját hibáinkat, hogy aztán kiküszöbölhessük őket. Ha erre már nincs akaraterő, akkor jön a stagnálás része. Egyébként sok meglepetést már nem tapasztalunk, elmegyünk Zalaegerszegre, Debrecenbe, Veszprémbe, és meg tudjuk mondani előre, hány fizető vendég lesz. Ha ebben nem lenne legalább egy minimális előrelépés, valószínűleg már nem csinálnánk, esetleg visszaváltanánk az őskori örömzenélésre, amit ugyanúgy szeretünk, de hobbinak azért drága egy ilyen zenekar.
Kezd beszűkülni a zeneipar?
Az a helyzet, hogy aki azt mondja, nem a rocksztárság vagy a közönség miatt zenél, abban mindig van egy kis hazugság. A visszacsatolás tulajdonképpen a legfontosabb, és ha ennek a tere szűkül az információs zajban, az frusztráló tud lenni. Iszonyatos mennyiségben van jelen az a zenei stílus, ami lényegesen különbözik a miénktől. Annyi pénzed nincs, hogy úgy hirdess meg egy rockzenét, hogy észre vegyék ebben a mezőnyben. Az utóbbi időben rengeteg zenekar oszlott fel a környezetünkben, amire rá lehet mondani, hogy covid volt és ez annak a hatása, de szerintem többrétű a kérdés. Sok olyan zenekart látni, akik baromi tehetségesek, és mégse tudnak egyről a kettőre lépni, mindig kerestük rá a választ, mi lehet az oka. De a válaszok helyett az van, hogy lassan mi is belépünk ebbe a halmazba.
Pedig a popularitás felé is tettetek lépéseket azért.
Mindig is szerettünk volna olyan zenét csinálni, amit játszik a rádió, ez nem kérdés. Törekedtünk rá, hogy egyszerűbb, befogadhatóbb jellege legyen egy-egy Fatal-dalnak. Más kérdés, hogy többnyire nem voltak ránk nyitottak ezek az intézmények.
A Dal műsorát is kicsit félreértettük, rosszul dimenzionáltuk azt a műsort. Egy olyan zenekarnak, mint mi, olyan előélettel és ismeretséggel az a rivaldafény mérgezően hatott, nem láttuk reálisan a dolgokat.
Emlékszem, próbáltam magamnak mantrázni, maradjak két lábbal a földön, ne legyen mindenem ez, de nem tudtam tartani az egyensúlyt. Mérföldkőnek éreztük, de ahogy teltek az évek, rádöbbentünk, nem volt az akkora lépés. Valójában még mindig a zenének kell kurva jónak lennie ahhoz, hogy elérj bármit is – ez nem változott meg azóta sem.
Vannak olyan lehetőségek, helyek, amiket még szeretnétek bejátszani?
A Foo Fighters előtt természetesen szemetet is örömmel szednék. Egyébként most nem abban a szakaszban vagyok, hogy de jó lenne még ide meg oda kitenni az erősítőt. Leginkább az érdekel, hogy sok embert érdekeljen. Sokaknak legyen segítség, ez szentesíti igazán a zenekart. Hogy hol szólalunk meg, már majdnem mindegy.
A dalszerzéshez való hozzáállásodban történt változás az évek alatt?
Ha elolvasok egy két-három évvel ezelőtti dalszöveget, akkor érzem, mit írnék benne máshogy. De ez nem csak dalszövegekkel van így, alapvetően máshogy gondolkodok, mint korábban. Mostanában talán többet foglalkozunk a dalszövegekkel a többiekkel együtt. Régebben kacifántosabb sorokat is megengedtünk magunknak, manapság szigorúbban szabályozunk, ha valami nem annyira egyértelmű.
A szövegírással kapcsolatban szerintem áll az a tézis, hogy minden dalba egy jó sor kell, lehet az összes többi szemét.
Lehet, nem érződik, de a magyar szövegcentrikus alternatív zenét (Egyedi Peti, Lovasi, Beck Zoli, Szepesi Matyi) nagyon kedvelem, mert onnan elő szoktak kerülni olyan sorok, hogy csak pislogok. Tud egy sor akkorát ütni, hogy belezuhanok három másik dalba az előadótól, mert olyan erős az az egy bemondás. Egyébként elég gyakorlatiasan állok a dalszerzéshez. Pár éve volt egy fogadalmam, ami alapján minden héten írtam egy dalt és dalszöveget. Bíztam benne, kijön belőle néhány értelmes szerzemény ennek a szellemében.
Március 15-én beszélgetünk, van a zenekar szellemiségének bármilyen köze az ünnephez? Ha a Fatal Error eszmeiségét, ügyét kéne megfogalmazni, akkor mit mondanál?
Kissé nyersen fogalmazva: szabadnap, amikor tudunk próbálni. De a rendezvényektől menekülünk, nem szeretem a képmutatást, amit ilyenkor a politikusaink produkálnak. Amikor az iskolások kimennek a térre, és kiteszik a sajátkészítésű papír kokárdákat a szobrok tövébe, az szép dolog.
A zenekar szellemiségével, céljával, ügyével kapcsolatban mindig ezt említem: Túllendülni a hétköznapi dolgokon, kapaszkodóként szolgálni egy-egy megénekelt élményünkkel azoknak, akiknek van valamilyen problémája. Egy olcsóbb gyógyszer, mondjuk, tartósítószer nélkül.
A kezdeteknél milyen vízióid voltak a zenekarral kapcsolatban? Sikerült elérni őket?
Én kevesebbet képzeltem el, mint amit adott a zenekar, nem tudtam, hogy mennyi csodás dolog van egy ilyen projektben.
Játszottunk tavaly szeptemberben a Budapest Parkban, a Tankcsapda kiemelt rendezvényén előzenekarként. Egyszer, mikor még közöm nem volt a zenekarokhoz, rajzoltam egy ehhez a helyzethez hasonló képet, idealisztikus vágyként. A koncertünk végén betelt a Park, és lényegében megvalósult, amit anno papírra vetettem. Hatalmas élmény volt, de akkor, életemben először nem tudtam elhessegetni a fejemből, hogy a Tankcsapda miatt jöttek ide az emberek, korábban tényleg csak az érdekelt, hogy legyen előttünk valaki – bárki, akinek el tudjuk mondani a magunkét. Valójában ez több volt annál, amit el tudtam képzelni előzetesen, de rájöttem, hogy még ez sem az. Nincs megérkezés ebben a történetben. Sőt, nagyon sok zenekarnál későbbi fázisban is kiszállnak a tagok, vagy feloszlik az egész csapat, ami azt bizonyítja visszafelé, hogy azután sem lesz megérkezés.
Valamiért ötvenszer megnézem azokat a videókat, amik nagy zenekarok feloszlásairól szólnak, talán mert elmesélik, mik voltak a hibák, hol csúszott el a dolog. Ahogy ezekből a történetekből látom, egy idő után bevált gittegyletszerűvé válik a projekt, amit persze könnyű ignorálni, ha megvan a külső érdeklődés vagy bevétel. Az a magyarázat, amivel például a Kispál és a Borz szolgált a feloszlásukkor, miszerint nem szeretnének önmaguk emlékzenekarává válni, nagyon tetszett.
Harminc fölött talán valamivel nehezebb átélni a nyers r’n’r életérzést.
Vannak olyan helyek, ahol a helyi zenekarok közül játszanak előttünk olyanok, akik legalább 30 éve nyomják azon a színpadon. Töretlen, kihalhatatlan valamit látok bennük, és elkezdek irigykedni, hogy az ő kedvüket bizony semmi nem fogja letörni.
Nem arról van szó, hogy benőtt a fejem lágya, és már mindent rossznak látok. Vannak olyan időszakok, amikor minden szuper király, és van, amikor a negatívabb dolgok tűnnek ki. De ezért is szerencsés a többtagú zenekar: támaszkodhatok rájuk nehezebb időszakokban, és kölcsönösen húzzuk egymást.
Az Akváriumban játszotok 17-én. Mit lehet tudni a koncertről?
Próbáljuk összeszedni azokat a barátainkat, akik eggyel bonyolultabb hangszereken játszanak, mint, mondjuk, a gitár. Elvileg annyian leszünk egyszerre a színpadon, mint még soha, de a konkrét vendégzenészeinket név szerint még nem említhetem. Illetve dalpremierezni is fogunk. Még nem raktuk ki a dalt online, szóval, ha elrontjuk, senkinek sem fog feltűnni. Várunk mindenkit szeretettel.
Kiemelt kép: Illés Péter
