A Junior Príma-díjas csellista már számtalanszor bizonyított a hazai és nemzetközi versenyeken, valamint a kamarazene világában. Most ismét övé volt a főszerep a Zeneakadémia Nagytermében. Diplomakoncertjén a kötelező klasszikusok mellett bőven jutott hely 20. századi „húrszaggató” darabnak is a színpadon.
Ha diplomakoncert, akkor Bach csellószvit. Baranyai Barnabás a stílusához és csellója hangszínéhez tökéletesen illeszkedő c-dúr csellószvitet (BWV 1009) játszotta el elsőként. Az áradó, folyamatos dallamvezetés a dinamikus csellójátékkal párosulva nemigen hagyott nyugvópontot tételeken keresztül a közönségnek. Mindenkit magával ragadott az a harmonikus, mégis energikus atmoszféra, amit a csellista az első pillanattól megteremtett. Személy szerint régóta vártam már, hogy a zenészt ilyen helyzetben halljam játszani, kíváncsi voltam, hogyan tölti ki a színpadot. Bátran kijelenthetjük, hogy nemcsak kiállta a próbát, de rendkívüli előadói képességét is megmutatta.
https://www.youtube.com/watch?v=UTojceOVIMY
Különösen a darab II. és VI. tétele volt az, ahol ki tudott teljesedni a csellista egyénisége. Az energikus, visszatérő motívumok, a tiszta és sallangmentes előadásmód újra és újra előrelendítették a zenei folyamatot. Rendkívül jó választás volt a c-dúr szvit; minden egyes tételben ott volt a tudatosság, a koncentráció, de mellette az örömzene szabadsága is. A IV. tétel lélegzetvételnyi időt hagyott nekünk, majd folytatódott a már megszokott játékos energialöket. Kétségtelen, hogy mesterműről beszélünk a darab esetében, viszont ahhoz, hogy igazán érvényesülni tudjon a mű, szükség van a megfelelő attitűdre is. Ebben pedig nem volt hiány.
A klasszikust egy igazi eklektikus 20. századi darab követte, ami mind technikailag, mint érzelmileg jókora kihívás elé állítja a szólistát. Szerencsére Baranyai Barnabás profi segítséget kapott. A hazai klasszikus zene ígéretes tehetségeiből összeállított zenekarban olyan zenészek kaptak helyet, mint a Prágai Nemzetközi Csellóverseny első helyezettje, Hartmann Domonkos, vagy a kamarazenében jeleskedő Kurgyis András. Prokofjev és a Simfonia Concertante (op. 125) – ami szinte már összefonódott Rostropovics nevével – mindent kihoz a csellóból: dallamos, mégis egyszerű és modern játék, aktív zenekari kíséret és művészi szabadság. A zenekar pontossága – különösen a hangerő kordában tartásánál és a belépéseknél – elengedhetetlen ahhoz, hogy ez a bonyolult darab stabil alapot kapjon. Ebben nemcsak a zenészek gyakorlottsága, hanem a karmester szinte már meglepően tudatos és összeszedett irányítása játszotta a kulcsszerepet. Dubóczky Gergely rendkívül ért a koncepciók kiépítéséhez, és azok közvetítéséhez. Kommunikációja kétségkívül a darab lelkét adta.
Ez persze nem von le az est főszereplőjének érdeméből sem. A stabil háttér adott volt, a főhangszer tehát még inkább előtérbe került. A csellistának egyszerre – vagy éppen gyors egymásutánban – kellett modern, groteszk, lírai és virtuóz játékot mutatnia. Talán az élénk, határokat feszegető motívumok bizonyultak a legélvezetesebbnek a darabban, amik különös módon éppen az előző Bach-darabhoz hasonló hangulatot teremtettek. Baranyai Barnabás valódi habitusát egyelőre még nem sikerült megfejtenem. A zenekarral közös részek alatt a szemem előtt egy alkalmazkodó, igényes kamarajátékos képe lebegett. A szólórészek pedig kíváncsivá tettek, hogyan fejlődne tovább a csellista egyéni produkciója. De nem is kell választanunk, hiszen mindkettő egyaránt fontos ahhoz, hogy valakiből igazi művész váljon. A diplomakoncertet alapul véve a csellista kifejezetten jó úton halad, amit a közönség vastapsa is alátámasztott.
A szünet után, a „nehezén” túlesve jöhetett a már jól ismert örömzenélés. Kruppa Bálint neve szinte már garancia a minőségi kamarazenére, nem véletlen, hogy az est főszereplőjével is együtt dolgoznak. Hozzájuk csatlakozott Kurgyis András (brácsa) és Tóth Kristóf (második hegedű), a második csellószólamot pedig Barnabás tanára, Reinhardt Latzo játszotta. Schubert c-dúr vonósötösének (op.163, D.956) két fő témája éles ellentétben áll hangulat tekintetében, mégis tökéletesen kiegészítik egymást, ahogyan az erőteljes és a lágy dallamok arányosan ismétlődnek. Az egyetlen „kívülálló” remekül beilleszkedett a zenészek kamarakörébe, letisztult stílusa a második csellószólam kiegészítő lüktetését biztos támaszponttá tette. A második tétel líraisága az összhangot, majd az utolsó tétel megint csak a fülbemászó dallamosságot helyezi előtérbe. Így nemcsak a darab, hanem a teljes koncert is megkapta az egyszerű, friss keretet a c-dúr és természetesen az élvezetes produkciók révén.
