Megpróbált a világ legtehetségesebb embere lenni, sikerült neki? – Jacob Collier Djesse Vol. 2 kritika

f21.hu 2020. Júl. 18. 0 1

Jacob Collier valószínűleg az az ember, akinek bárki szívesen a bőrébe bújna. A mindig mosolygós, bohém kinézetű multiinstrumentalista angol, aki korunk egyik legnagyobb géniusza a jazz, funk, folk, soul, gospel, R&B és az a capella stílusokban, 2020. augusztus 14-re ígérte Djesse című 50 számból álló albumsorozata harmadik részének megjelenését. Addig is kedvcsinálónak itt van nekünk a tavaly júliusi Djesse Vol. 2.

Szerző: Velek Domonkos

Ha nem hallottál még korábban Jacob Collierről, akkor semmi szégyellni valód nincs. Nemcsak Magyarországon, de külföldön sem tett még szert széles körű ismeretségre – és talán sajátos, teljesen újszerű stílusa miatt soha nem is fog; egyelőre úgy tűnik, hogy csak bizonyos körökben válhat igazán naggyá. Zenéje nem szól mindenkinek. Hirtelen tempó- és hangnemváltásai, időnként talán túlhangszereltnek ható zenéi és jazzes harmóniái az átlag fogyasztónak nem biztos, hogy túl könnyen befogadhatóak. De pont ez az, ami izgalmassá teszi művészetét. Ha Colliert hallgatsz, akkor fel kell készülnöd arra, hogy akármi, akár a teljes dal feje tetejére állítása is megtörténhet a következő pillanatban, minden előjel nélkül. Persze ez nem törvényszerű a zenéjére nézve, akadnak lassabb, szentimentálisabb és a szó szoros értelmében vett dalok is életművében.

Találkoztunk már, és a mai napig találkozhatunk Jacobhoz hasonló előadókkal, akik szintén egy olyan teljesen egyedi, akár szélsőséges zenei stílust hoznak létre, ami mégis sikeres és működőképes tud lenni. Ezek a zenészek képesek a zenébe tökéletesen átültetni azt a hangulatot, világot, ahogy ők látják, megélik a környezetüket. Ilyen volt például John Lennon, David Bowie, Freddie Mercury, Sting, Prince, Kurt Cobain, és ilyen a még élők közül Stevie Wonder – aki Collier legnagyobb példaképe–, Brian Wilson, Elton John, Thom Yorke, Kevin Parker és végül is Billie Eilish és testvére is. Ők ösztönösen nyúltak/nyúlnak mindig a megfelelő eszközökhöz, hogy pontosan azt a zenét alkossák meg, amit a fejükben hallanak. Néhányuk sokszor anélkül, hogy tudta volna, mit csinál (Lennon és az egész Beatles, vagy Cobain) – szinte véletlenül. Az egyértelmű különbség a felsoroltak és Jacob Collier között, hogy Collier nagyon is tudja, hogy mit csinál, nála nem fordulnak elő véletlenek.

Míg a Djesse Vol. 1-en csak egy-két olyan felvétel volt, ami a szélesebb közönség számára is közérthető, tehát popposabb (Every Little Thing She Does Is Magic, ami egy Police szám feldolgozása, és a Djesse), a Vol. 2-ön ezeknek a száma már csaknem a triplájára nőtt. Sőt, a Djesse Vol. 3 eddigi három, már publikált dala közül egyelőre mind poposabb, legalábbis collieri mércével nézve.

Mint multiinstrumentalista, nem meglepő, hogy dalaiban a hangszerek nagy részén ő maga játszik. Mégis szívesen hív közreműködőket dalaihoz, társszerzőket, énekeseket, kórusokat vagy akár csak egy-egy hangszer specialistáját. Collier nagyon jól válogatja össze zenésztársait, az ehhez való jó érzékének köszönhető a Feel, a Lua, az I Heard You Singing és a The Beatles feldolgozás, a Here Comes The Sun is, amik elképzelhetetlenek lennének a női énekhangok nélkül.

A Djesse Vol. 2 az Intro című számmal kezdődik, amiben Kathryn Tickell northumbriai duda játéka hallható. Ez nemcsak az album, hanem a Sky Above-nak, az összes felvetél közül az egyik legmaradandóbb dalnak is bevezetése. Két részből áll: egy nyugis, akusztikus gitárral előadott balladából, illetve egy gyorsabb, izgalmasabb, életvidám lezárásból, ahol újra előkerül a már megismert duda. A dalnak mindkét felére jellemző a fülbemászó énekdallam.

A Bakumbe a Sky Above második részének lendületét viszi tovább. A bendzsótól kezdve a vonós hangszerekig minden megszólal. A dal kicsit visszanyúl Collier első albumának, az In My Room néhány számának, elsősorban a Hajangának a hangulatához.

A sor egy visszafogottabb, zenéjében és szövegében is telitalálattal, a Make My Cry-jal folytatódik, amiben Collier megpróbál a világ legtehetségesebb embere lenni, és mondhatni, sikerül is neki. Ez a dal különösen, de egyébként az egész album simán elmenne úgy, ahogy van, egy Disney-film zenéjének; csodálkoznék, ha nem kezdenék el ezt észrevenni pár éven belül a rendezők, és soha nem írna zenét rajzfilmekhez, musicalekhez.

A lemez legnagyobb vokál-teljesítménye egyértelműen a több mint 8 perc hosszúságú, teljesen a capella Moon River, amiért Collier 2020-ban Grammy-díjat nyert a legjobb hangszerelés kategóriában, teljesen megérdemelten, hisz amit ebben a dalban hallunk, az egészen megdöbbentő. A Moon River eredetijét Henry Mancini és Johnny Mercer írta még 1960-ban, ez pedig annak a feldolgozása, természetesen teljesen kifordítva önmagából. A szám elején hallható vokálözönbe Collier több mint 140 embert szervezett be, családtagokat, barátokat, ismertebb zenészeket és a Djesse-albumsorozat közreműködőit – egyszóval akit csak tudott. Így például hallhatjuk Quincy Jones, Steve Vai, Chris Martin, Charlie Puth és David Crosby hangját is. A teljes lista a zenéhez készült – egyébként elég ötletes – videoklip leírásában érhető el.

Collier a 2020-as Grammy-n ezen kívül egy másik díjat is elhozott: a még a Djesse Vol. 1-en helyet kapó Lionel Richie 1983-as All Night Long című számából készült feldolgozása elnyerte a legjobb hangszeres elrendezés – vokál kíséret kategória első helyét. Ezzel már négy díjjal rendelkezik 25 évesen.

A már korábban említett varázslatos Lua megérdemel még pár szót. Egy vonóskísérettel színesített bossa-nova, amit hallgatva könnyen egy füstös bárba képzelhetjük magunkat. A szöveg, a portugál énekes-dalszerző MAROnak, a dal társszerzőjének köszönhetően félig portugál, félig angol. A szám vonós intrója az Á Noite című darab, ami mint közjáték van feltüntetve, ezzel lezárja az albumot nyitó 5 számnak lehengerlő sorozatát, amit a lemez már nem nagyon tud megismételni a folytatásban, pár kivételtől eltekintve… Aztán hamar rá kellett döbbennem, hogy minőségben a lemez vége sem marad el sokkal az elejétől, legfeljebb kevésbé ismert dalokról van szó. Ilyen az It Don’t Matter, az I Heard You Singing és a Steve Vai-jel közös Do You Feel Love, amiben Collier újfent sikeresen bemutatja, hogy menyire sokoldalú zenész.

A trackek szövegei hasonlóak, többnyire a békéről, a szeretetről, az otthonról és más érzésekről szólnak, de ez egyáltalán nem zavaró, sőt, nagyon passzolnak a zenéhez. Bár egyáltalán nem rosszak, általában nem állnak a középpontban, inkább csak arra szolgálnak, hogy a dalok hangulatát kiegészítsék, megerősítsék. A lemez tökéletes zárószáma a ténylegesen csak egy szál gitárral előadott, szívhez szóló ballada, a Time To Rest Your Weary Head. A hozzá készült videoklip is nagyon megy a dal letisztultságához, egyszerűségéhez és érettségéhez.

A Djesse Vol. 2 első meghallgatása után hirtelen azt gondoltam, hogy most hallottam életemben először zenét, minden más korábban csak imitálta azt. Egy egészen elképesztő élményt képes nyújtani, ha hagyjuk magunkat átengedni neki. Szinte ijesztő belegondolni, hogy mi mindent fog még csinálni Jacob Collier a jövőben, akár már a következő albumán. Még mindig csak 25 éves, így bízom benne, hogy nem utoljára okozott zenéjével sokaknak is ilyen vagy ehhez hasonló élményt.

Kiemelt kép: mezzo.tv

Tags: Brian Wilson, David Crosby, Djesse, Djesse Vol. 2., Elton John, Grammy, Henry Mancini, In My Room, Jacob Collier, Kathryn Tickell, Kurt Cobain, Lionel Richie, NPR, pop, prog, Quincy Jones, zene Categories: ZENE
Related Posts