Pár év leforgása alatt rengeteg óriászenekarnak a teljes megszűnéséről, kétségbeejtően hosszú kihagyásairól hallhatott a rockközönség, akik bár még láthatják előadni legnagyobb csillagaikat, az élő koncert minősége már közel sem adja stúdiófelvételek hatását. Az AC/DC Brian Johnson „kitaszítása” után a rajongóit véglegesen átadta a fülhallgató-nosztalgia enyhítő zajának, bár egyes pletykák szerint Axl Rose-zal tervben van egy új album, ami minden bizonnyal az utolsó földdarabka lenne a 20. század egyik legmeghatározóbb banda koporsójára, aztán végleg kijelenthetjük, hogy a Rock Or Bust lassú, közben mégis élvezhető korong volt az utolsó igazi albumuk.
Az olyan nagy legendák, mint az Iron Maiden, a Rolling Stones – és még talán ide vehető a Guns N’ Roses is, bár a zenekaron belüli konfliktusok okán – az AC/DC által kitaposott úton haladnak évről évre az utolsó turnéjuk felé. Noha nem is egy Monsters Of Rock képviselők, de már tapasztalhattuk, hogy a 80-as, 90-es évek sikerén osztozó „kisebb” előadók, mint Alice Cooper már csak a Fezen színpadját tudja lezúzni, sajnálatos módon az ilyen kaliberű zenekaroknak pár évük van hátra, és a kor sem kedvez számukra.
Még ha a kor kedvezne az 90-es/2000-es évek előadóinak, őket a felejthetőség teszi kockára, vagy pedig a már korábban említett bandán belüli konfliktusok és a zenekaron kívüli elfoglaltságuk. Egyenesen legjobb példa erre a System of a Down, akik már évek óta ígérik az új albumot, az interjúkban pedig egymásra mutogatás történik, hogy ki miatt történik a lassan rekordhosszúságúra nyúló albumkésleltetés. Noha Daron Malakian a Scars on Broadway-el nagy előszeretettel dolgozik eközben, félő, hogy Serj Tankian már évek óta csorbuló hangszálai mennyi erőt tudnának hozzátenni egy esetleges új lemezhez.
A Sum 41 és a Blink 182 lassan, de biztosan halad Avril Lavigne után a végső feledésbe, míg a legkiemelkedőbb zászlóshajó a Limp Bizkit a saját kis fáján csücsül, maga alatt serényen fűrészelve. Erre jó példa volt a VOLT-os fellépésük, ahol finoman fogalmazva döcögős koncertet adtak, de a realitás talajától egyáltalán nem elrugaszkodva Fred Durst halálosan unta a saját koncertjét, Wes Borland pedig hiába tépte a saját kezűleg épített héthúros Ibanez-csodáját, velük egy időben Szabó Balázs és a Blahalouisiana is köröket vert a rocklegendákra, ez pedig baljóslóan vonzza a gomolyfelhőket az amúgy sem napsütötte klasszikusnak mondható rockzene betegágya fölé.
Töretlenül állnak még a Metallica, a Depeche Mode és a U2 zenekarok, bár ezek közül kifejezetten rockosnak csak az első minősül. James Hetfieldék pedig köszönik szépen, tökéletesen megvannak, viszont az uralkodásuk alatt kellene felemelkednie a trónörökösöknek, amit egyelőre nem tapasztalunk, hiszen fesztiválokon kívüli, egyedüli fellépőként esetlegesen nagyobb koncerttermeket tudnak megtölteni, kiemelkedő esetben csarnokokat, amik még mindig messze állnak a stadionoktól.
Az utánpótlás erősen hiányos, mondhatni az eddigi várományosok csúnyán leszerepeltek, amik brandépítési hibákon, illetve a rádiós „egyslágeres” felkapásokon múltak. Ilyen például a Bring Me The Horizon, akik szintén repülőrajtot véve zuhanásba kezdtek, bár ez még visszahozható ügyes zenei stratégiával. Ugyanúgy, ahogy az Avenged Sevenfold is korai szárnyalása után idő előtt elérte a csúcsot, ez pedig a nagy fesztiválokon való szereplést jelenti, viszont ők sem tudnak több hallgatót megmozgatni, mint amennyit egy Hurts zenekar. Amíg pedig rétegzenekarok közepesen nagy helyszínek vendégszeretetét élvezik, addig marad a Coldplay és a popkulturális előadók armadájának a feladata a stadionok megtöltése.
Összegyűjtve három lehetséges megmentőt vettem górcső alá, akik még messze járnak a csúcstól, és megvan bennük a potenciál a rock és metál becsületének megmentésére.
Greta Van Fleet
A bandát csak 2012-ben alapították meg Michiganben. Komolyan belevágtak egy olyan, mára már szokatlan műfajkeverésbe, ami rengeteg rizikóval jár, és könnyen válhat ugyanolyan rétegzenévé, mint bármelyik másik death/trashmetal zenekar, ők mégis blues-zal kevernek hard-rockot, mindezt olyan preciztással, hogy a lélegzet könnyen eláll. Rengetegen tartják őket az új Led Zeppelinnek, és bár átfedés tényleg van a két hangzás között, egy önálló stílust teremtettek. Lényegében egy életérzést is átadnak, hiszen az öltözködésükkel karöltve akár a Hairben is érezhetnénk magunkat. Látszólag tökéletes összhang van a csapatban, hiszen az első évben egy doboscsere óta semmit nem változott a formáció. Az összhang nem véletlen, hiszen hárman testvérek, élükön a század talán első, kifejezetten kuriózumnak tekinthető hangú Josh Kiszkával. Külön előnyükre válik a közösségi médiában való eladhatóság, hiszen elég vadócok ahhoz, hogy ne tagadják ki őket az underground körökből, cserébe a másik, popkulturális réteg tetszését is elnyerhetik.
Don Broco
Fogalmazhatunk úgy is, hogy 10 éve fennálló zenekar, viszont egészen tavalyig kellett várni, mire megtalálták azt a tökéletes hangzást, ami hozzájuk és a hallgatósághoz is közel áll, hogy aztán igazán berobbanjon az észak-londoni csapat. A Pretty című számuk volt az igazi áttörés, és szinte azonnal hatalmas fesztiválok első és második színpadán találták magukat. A lehetőséggel pedig már élni tudtak, hiszen a legnagyobb bevételi forrása a 21. századi zenekaroknak a turnézás, ehhez pedig magas minőségű koncertélmény is kell, amit tudtak biztosítani. A február 2-án kiadott Technology lemezük minden nagy előadó korongját kiröhögve tört a toplisták élére, és teltházas, saját rendezésű turnékat tudhatnak maguk mögött, ami egy két éve fellángoló zenekartól óriási teljesítménynek számít. A metál mellett pedig még mindig érezhetünk Rob Damiani hangjában egy pici brit modorosságot, ami még inkább különlegessé teszi a már amúgy is egekbe magasztalt zenekart.
Twenty One Pilots
Elsőre sokan nézhetnek furán a kiemelt zenekar neve hallatán, hiszen aki életében egyszer annyi szociális hajlamot érzett magában, hogy kimozduljon egy szórakozóhelyre, szinte ezer százalék, hogy hallotta már őket, és a zenekar egy jellegzetes arculattal már milliós tinilányhadsereget tudhat a háta mögött. A 2009-ben alapított zenekar az arculattal szöges ellentétben hatalmas költői és zenei szabadságot engedett meg magának, így egyelőre alternatív zenekarként vannak főként számon tartva, közben mégiscsak szembe jön a már említett Limp Bizkites rappelés, vagy hogy Cypress Hill dalokat is játszanak egy-egy fellépés alkalmával, így ez a szabadság még bármilyen éles váltást eredményezhet. Reményre adhat okot az új album két előfutára, a Jumpsuit, és a hozzá szorosan kötődő Nico and the Niners, valamint az énekes, Tyler Joseph által többször is hangoztatott váltási affinitás. Az új hangzásnak egyetlen gyilkosa a rádió lehet, viszont mellettük szól a hűséges és kitartó rajongótáboruk.
Ami biztosan elmondható, hogy a reményen túl jelenleg sok megfogható jövőbeni terve nem lehet az egyszeri, halandó rockzene hallgatónak, cserébe mindig várja az újat, és a szebb napokat, amelyeket már hajdanán megélt a műfaj. Addig pedig imádkozunk, hogy nem utoljára headbangeltünk ötvenezredmagunkkal.
