Otthonában látogattuk meg Kollár-Klemencz Lászlót, akivel új lemezéről, önazonosságról, az archaizáló 21. századi emberről, dalszövegekről, jövőbeli terveiről beszélgettünk. Árvai Csenge interjúja.
Január 15-én jelent meg A folyó című albumotok és jövő héten február 24-25-én lesz a lemezbemutató. Mesélsz nekem kicsit arról, hogy hogyan született meg ez az album, hogyan születtek meg a dalok?
Mindig van egy elképzelésem, hogy mi mentén csinálok egy albumot, meg milyen szövegek, üzenetek legyenek benne. Most is maradni szerettem volna a természet témájánál, de közben belekezdtem egy könyvbe, ami az ember és az állat kapcsolatával fog foglalkozni. Arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha párhuzamosan egy zenei anyag is születne ebben a témában, így indult el A folyó.
Egy ilyen gondolatot, alap irányultságot egy könyvnél tök egyszerű megcsinálni, de ehhez képest egy album sokkal nyitottabb, hiába találok ki valami koncepciót, az album úgyis fog hozni olyan dalokat, amik ebbe nem férnek bele. Így volt ez A folyóval is, csomó szerelmes dal jött például, necces hogy tuszakolom bele. De aztán hagytam, hogy így legyen. Ezért is lett folyó a címe, sok mindent összegyűjt, mint egy folyó, sok témát, gondolatot, sok érzést. Az életünknek az a folyamata jelenik meg, amit a folyó is szimbolizál.
Egész évben dolgoztam rajta, aztán nyár végére nagyjából összeállt a teljes anyag szövegben és zenében is. Ilyenkor megmutatom a zenekarnak a dalokat, amiket én egy szál gitárral felveszek. Elkezdjük összejátszani őket, aztán elmegyünk stúdióba, felvesszük, így születik meg az album, így született meg A folyó is.
Örültem, hogy most képes voltam ilyen sok munkát belerakni egy albumba, mert általában azért annyi minden van körülöttem, annyi mindent csinálok, annyi minden érdekel… Ez korlátoz abban, hogy egy dologban el tudjak mélyülni ténylegesen. Minden egyes dologban, amiben elmélyülök, várom, hogy már túl legyek rajta, és mehessek a következő dologba. De most visszafogtam magam, hogy ezt ne csináljam és igenis dolgozzam ki a dalokat rendesen.
Korábbi interjúkban beszéltél arról, hogy most jön egy izgalmas szakasz, amikor neked és a zenekarnak is a részetekké válik az album. Hol tart most ez a fázis, hogy érzitek a dalokat, hogy állt össze ez a fejedben?
Alapvetően már ahogy a dalok csírái születtek, érezhetően jó irányba mentek, jó dalok jöttek elő, a zenekar szerette őket. Még több reneszánsz, kicsit liturgikus zenét akartam beletenni a hangzásba, ami részben szerintem sikerült is, de emellett olyan zenei világok is jelentek meg, amiket nem akartam, latin, bossa nova témák. Van ez a latin melankólia, ami találkozik ebben az albumban a Kárpát-medencei melankóliával.
Valaki azt írta, hogy „táncos melankólia”. Itt próbáltunk ebben a szobában, csomó felvétel itt készült, mikor újra visszahallgattam a felvételeket, itt táncoltam egyedül az Angyalokkal táncolokra, olyan érdekes tempó, de például a Tűsarkú is. Volt a zenekar részéről olyan igény, hogy vegyünk be több ilyen dalt. Alapvetően sok lassú dal van, és érezni a koncerteken, hogy a közönség megmozdulna. Akkor is, ha szereti ezt a hangulatot, jó lenne egy kis tánc.
De emellett több olyan ember, aki hallgat és szeret bennünket, jelezte, hogy ez azért nehéz lemez, többször meg kell hallgatni.
De ez igazán tök mindegy, mert ha mi (a zenekar) szeretjük és nagyon hiszünk az erejében, akkor meg fogja találni a helyét ez az album is. Szerintem nagyon fogja szeretni a közönség ezt az albumot is, de nem adja magát oda könnyen.
Kicsit visszakanyarodnék a reneszánszra, honnan jön ez a törekvésed?
Látod ezeket a bútorokat, képeket, székeket. Engem ez az egész archaikus világ mindig is vonzott, amikor elmentem egy várba vagy régi múzeumba, és ott ült egy portás, mindig vágyakozva néztem, hogy de jó lenne portásnak lenni egy várban.
Szeretem ezt a világot, főleg a középkori környezetet, ahol még – az én elképzelésem szerint – egységben éltek az emberek a természettel. A korszak zenei világa is rettenetesen vonz, a felfokozottság és az életszeretet, ami ezekből a zenékből árad, de közben a természetesség is ott lakozik. A korábbi albumoknál is izgatott, hogy hogyan lehet ebbe a mai balladisztikus világba belehozni egy ilyen régi zenei hangzást.
Az archaikus hangzás mellett sok olyan témáról írsz, ami a 21. századi ember sajátja. Ott vannak például a Katónak írt dalaid, akit szerintem a Beszéljünk, Zoli-val elindítottál egy úton, ami a modern nő életéről, helyzetéről mesél. Ez folytatólagos az ő szólamaiban, de úgy érzem, most direkten építed ezt az utat tovább a Háziasszonyok dalával és a Tűsarkúval. Tudatosan állítod őt ebbe a szerepbe?
Igen, tudatos, abszolút. Egyszerűen a Katónak annyira jól működött a Beszéljünk, Zoli, például voltunk egy vidéki gimiben, ahol a lányok azt mondták, hogy nekik a Kató az istennő és a Beszéljünk, Zoli egy himnusz. Gondoltam, ha írok a Katónak újabb dalokat, akkor ilyen jellegűeket fogok.
Egyébként, ő azért annyira nem egy ilyen női harcos karakter, nincs annyira benne az életében, de neki is van hova nyúlnia, mikor egy rossz férfi-nő viszonyt kell kifejezni, neki is vannak ilyen tapasztalatai. Meg is kérdeztem tőle, hogy „benne vagy, hogy most ennek az élére állsz?” és mondta h „ok, persze, végülis miért ne”, és szerintem nagyon jól áll neki.
Azt gondolom, hogy ezek hiánypótló dalok a magyar könnyűzenében. Kevesen beszélnek az érettebb kapcsolatokról, arról, mi történik a házasság után, hogyan érzi, mi foglalkoztatja a nőt egy ilyen élethelyzetben, meg úgy alapjáraton arról, hogy mit érez, gondol, él át a nő. Van feminista éned?
Énem nincsen, de azt látom, hogy a társadalomra még nagyon sok finomodás ráfér, hogy itt jobban menjenek a dolgok és, hogy mindenki jobban érezze magát, pl. a nők is. Csomó finomodás, csomó olyan folyamat van betokosodott állapotban, amit észre sem veszünk, én magamon sem.
Például ahogy találkozok veletek, figyelnem kell arra, hogy neked is köszönjek, nem az van, hogy két férfi találkozik, a nőnek meg csak odabiccentek. Itt kezdődik a probléma, ezt vettem át az apámtól, hogy a férfinak köszön, a nőnek odabiccent, nem volt egyenrangú félként kezelve. Jellemző beszélgetésekben is, hogy a nő mintegy kísérő elem ott ül és végignézi, ahogy a két férfi mondjuk a fociról beszél három órán keresztül, és senkinek nem esik le, hogy kérdezzük már meg, hogy te miről akarsz beszélgetni.
Egyszerű, hétköznapi problémákat mondok, de ennek aztán ezer rétege van, amikben változás kell, hogy létrejöjjön. Valószínűleg folyamatosan történnek is kisebb-nagyobb változások. Ezek a dalok is talán ezt segítik, hogy finomodjon az egész, és mindenki a maga értékei szerint legyen valóban kezelve és felemelve.
Neked ez a programod a jobb társadalomért.
Mondjuk például ez az egyik, de közben a természet, meg egy csomó minden más is. Ha programról beszélek, ami most engem igazán izgat, az az ember-állat viszony, amit nagyon elveszítettünk azzal, hogy kiléptettük magunkat egy egoista központtá az egész természetben, az egész világon. Minden dolog ránk mutat, közben minden más áll körben és néz csodálkozva, hogy mit csinálunk.
Ez egy nagyon veszélyes dolog. Rá kell jönnünk, hogyan tudunk visszaállni a körbe. Fel kell ismernünk, mi mindent kapunk vissza ezáltal. Gondoljunk akár a saját belső jelzéseinkre, ha nem érezzük jól magunkat, észre tudjuk venni, lehet, nem kellett volna annyi sört innom tegnap este, de lehet, hogy ma reggel ténylegesen pihenni akar a szervezetem.
Észre se vesszük már a testünk üzeneteit, és rengeteg dologról maradunk le, óriási tudásról, ami régen a mindennapok része volt és ma meg posztokból akarjuk megtudni, hogyan éljünk, de közben nem figyelünk oda önmagunkra, holott mindannyian tudjuk, hogy hogyan kellene.
Említetted, hogy erről és az ember és állat kapcsolatáról írsz könyvet éppen. Milyen terveid vannak még, mi fog veled a következő időszakban történni?
Ez egy nagyobb cucc, nem fogom tudni elkapkodni ezt sem, szerintem ez a következő időszakot, 1-2 évet bőven lefed. Illetve van a Zabolátlan lovaim nevű trióm, amivel jövőre szeretnénk egy új albumot, új dalokat kihozni. Zenében ez, de igazából a könyv és az írás az, amire fókuszálni szeretnék.
Egyéb dolgok vannak persze, most legjobban az izgat, hogy erőfeszítéseket tegyek, hogy induljon be egy dalszerző képzés vagy szak az ELTE BTK-n. Mert az, amit én csinálok, és az, amit nagyon régóta csinálnak emberek, Bob Dylan, Tom Waits, Viszockij, Cseh Tamás, Másik János, Víg Mihály, sok-sok dalszerző és dalnok, az nincs megbecsülve. Azt gondolom, hogy irodalmi értékű szövegekkel dolgoznak balladisztikus zenei környezetben, és felmérhetetlen nagy értékeket adnak át, de ma ez be van söpörve a szórakoztatóipari zene alá, és nincs elfogadva, támogatva, nincs meg a méltó helye. Lehet, ezt onnan kellene kezdeni, hogy kiemeljük ebből, és elkezdjük magas szinten oktatni. Elkezdtem dolgozni a BTK-val, beindult egy folyamat, ha minden jól megy, lehet, egy kortárs dalszerző szak lesz az eredménye.
Ez is egy program? Szebb jövőt a dalszövegnek?
Igen, óriási kultúrája és múltja van, de így, oktatási szinten nincs összefogva. Mondjuk, annak idején az erdélyi népdalgyűjtők balladákat, történeteket gyűjtöttek, amiket a falusi emberek énekeltek egymásnak, mert történeteken keresztül adták át a tudást, az információt. Ezek a balladák voltak azok, amik az első gyűjteményekben megjelentek, ennek egyenes folytatása egy klubban éneklő dalénekes, aki egy szál gitáron, vagy zongorán értékorientált, irodalmi szövegekkel megpróbál dalokat énekelni. Ami ugyanúgy generációkat fog meghatározni és generációk fognak tőle értékeket tovább vinni.
