Ismerjük, hallgatjuk, átszellemülten érezzük, hogy magyar intellektuellek vagyunk, és a turkált pólónk ujja belelóg a mintás tarisznyánkba. Mások vagyunk – de valahogy mégsem vesszük észre, hogy jó ideje majdnem ugyanúgy szóló gitárok kísérik az egymásra kísértetiesen hasonlító dalszövegeket. Lehet még új horizontja a magyar alter zenének, vagy mi leszünk az űrben ragadt Apollo-13?
(A cikk egy részlete a KultAgorával folytatott együttműködésünk nyomán kerül közlésre.)
Szerző: Acsády Pongyor Áron)
Az alternatív kétségtelenül „valami más irány”. Ez a másság pedig szerintem elsősorban a szövegcentrikusságban áll. Ha a hazai poptörténetet vizsgáljuk, ez természetesen nem azt jelenti, hogy Kispálék színre lépése előtt ne lett volna igényes, akár költői műgonddal és színvonalon megalkotott dalszöveg. Bródy János (Illés, Fonográf, Koncz Zsuzsa), Adamis Anna (Omega, LGT) és Horváth Attila (Piramis, Korál, Kern András) szövegei tökéletes, szívbemarkolóan pontos lenyomatai a Kádár-korszak és a rock ’n’ roll ambivalens szimbiózisának. Nem szabad megfeledkeznünk az éra underground szubkultúrájáról sem, az olyan alternatív zenekarokról, mint a Kex, vagy később az A. E. Bizottság és a Trabant. Ők rakták le az alapkövét a később elsősorban a Kispál és a Borz nevével fémjelezett magyaralter boomnak. Amiben – eleinte – alig vannak szabályok. Ugyanis nekik köszönhetően alakul ki az a szemléletmód, hogy dalt írni akármiről lehet.
Random szimbolizmus, első hallásra legtöbbször érthetetlen-értelmetlen posztmodernen szürreális csillagközi káosz.
Miután elszállt egy hajó a szélben, a Milarepaverziós szív ragaszthatatlanságának kinyilatkoztatásához már zenélni tudásra sem volt szükség.
A rendszerváltás utáni alternatív viszont már egészen más. A hozzáállás alig-alig változott a korszellemmel, a dilettánsok és képzőművészek helyét mégis átvették a hagyományos értelemben vett rockzenekarok. Akár egészen kiemelkedő tehetségű zenészekkel az élen – elég csak Lovasi András énekesi teljesítményére vagy Kispál András gitárjátékára gondolnunk. Ez a fajta alternatív a kilencvenes évektől kezdve fokozatosan magává tette a hazai mainstream kultúra egy részét. A zenés színpadokon – különösen a fesztiválszínpadokon – szinte egyeduralkodóvá váló stílus a kilencvenes évek rádiós közönségsikerei (Kispáléktól a Ha az életben és az Emese, vagy az Üllői Úti Fuck Esküvője) után 2007-ben tulajdonképpen saját platformot is kapott: az MR2-Petőfi Rádiót. A Petőfi napjainkra kommersz pop-EDM adóvá redukálódott, a koncertéletben viszont még mindig számottevő az alternatív előadók dominanciája. És akkor még nem is beszéltünk Pásztor Anna (Anna and The Barbies) és Papp Szabi (Supernem) néhány éve tartó kereskedelmi tévés ámokfutásáról…
