Az, hogy mit nevezünk populáris zenének, évről évre változik. Míg a hatvanas években a Beatles és a Rolling Stones jutott el a legnagyobb tömegekhez, ma már a rock nem tartozik az elsőszámú műfajok közé. Ritkán halljuk a rádióban, és egyre kevesebb újonnan feltörekvő együttes játssza. A 2002-ben két tinédzser szomszéd, Alex Turner és Jamie Cook által alapított, eleinte punk és indie rock zenét játszó sheffieldi Arctic Monkeys talán az utolsó olyan formáció, amelyik rockzenekarként is képes megújulni, és felvenni a lépést a többi előadóval.
Bár legújabb albumukkal, a 2018-as Tranquality Base Hotel & Casino-val elég messze merészkedtek első három nagylemezük stílusától, így is Turnerék az egyik utolsó bástyája a rockzenének, ezt pedig meg kell becsülnünk. Az Arctic Monkeys a közösségi oldalak hajnalán az elsők között használta ki az internet lehetőségeit, és váltak tagjai ismertté általa. Korai népszerűségüket ügyesen meglovagolva adták ki 2006 januárjában első albumukat, ami az Oasis Defenently Maybe-je óta nem látott sebességgel fogyott debütálás volt. Alig egy évvel később már a második lemez is a boltok polcain volt.
A második album minden együttes pályafutásában egy lényeges fordulópont. Ilyenkor derül ki, hogy egy csapat képes-e megismételni, akár túlszárnyalni az első lemez sikerességét, vagy épphogy tudja-e feledtetni annak sikertelenségét. Mindenesetre nem egy könnyű feladat. Az Arctic Monkeys is jól feladta magának a leckét a Whatever People Say I Am, That’s What I’m Not című rekordokat döntögető debütálásuk után, mikor 2006 decemberében belefogtak második albumuk felvételeibe. A végeredmény a Favourite Worst Nightmare lett, egy kidolgozottabb, átgondoltabb alkotás, ami zeneileg és szövegileg is (az eddigi személyes sztoriktól Turner eljutott a nagyobb szabású témákig is) sok szempontból felülmúlja a Whatever…-t.
Az albumot az első kislemez, a pörgős Brianstorm nyitja. A felvételt igazán emlékezetessé Matt Helders dobolása teszi. Az erős nyitószámnak köszönhetően már egészen az első másodpercektől fogva jelen van az a lendületesség, az a kemény hangzás, amire szándékosan törekedtek, és ami összességében sikerült is. Csak a lemez közepén helyet kapó Only Ones Who Know-val pihen meg egy pillanatra a Monkeys, ami egy kicsit, ha meg nem is öli, de megszakítja az öt szám alatt felépített hangulatot. (Brainstorm, Teddy Picker, D is for Dangerous, Balaclava, Fluorescent Adolescent)
A pihenő után hamar visszatér a már ismert lendület. Az egész lemezre jellemző Helders–O’Malley ritmusszekció összhangja itt is szembetűnő. A D is for Dangeroust is elsősorban Matt Helders miatt kell megemlítenem, csak itt dobolása mellett a vokálban nyújtott teljesítménye a kiemelkedő; gyakorlatilag üvölt, ez teszi a dalt a legvadabbá a 12 szám közül.
Ennek ellenére talán a legemlékezetesebb felvétele a lemeznek a Teddy Picker. A zenéhez készült klip elnyerte a legjobb videónak járó címet a 2008-as NME Awardson. Ám a legnagyobb sláger a Fluorescent Adolescent, ami egy fiatalságára, és annak „kalandjaira” visszaemlékező nőről szól, aki nem elégedett jelenlegi életével. Kissé poppos jellegével könnyen megszerették a rajongók, nem is csoda hogy máig ez az egyik legnépszerűbb Arctic Monkeys szám.
A This House is a Circus és az If You Were There, Beware feszült riffjeit, és sejtelmességét követően elérkezünk az album leggyorsabb felvételéhez, a The Bad Thing-hez, amit a négyes nem nagyon játszott élőben még soha. Ezután jön az Old Yellow Bricks, egy nem túl sokra tartott eleme a Favourite Worst Nightmare-nek, pedig a lemezen szereplő dalok közül ez az egyik legfülbemászóbb, és – szerintem – ennek van a legjobb húzása.
A lemez végére a Morricone filmzenéiből kölcsönzött intróval induló 505 került, amiben Turner orgonán játszik. Éneke talán ebben a számban a legerőteljesebb, így egy nagyszerű lezárása kerekedik a 37 percnyi dübörgő rockkal zsúfolt albumnak.
A címadás találó, hisz végig egy misztikus, de nyomasztó érzés nehezedik rá a hallgatóra. A Favourite Worst Nightmare-ről, az Arctic Monkeys legelevenebb albumáról, így tizenhárom évvel később, ha csak egy számot akarnánk meghallgathatni, akkor sem csalódnánk, mert a dalok az idő múlásával frissebbnek hatnak, mint valaha.
A teljes album Spotify-on itt hallgatható.
