Kétségtelenül van abban valami öröm, hogy a hazai popzene lépten-nyomon próbál kitörni az ipari tendenciák által fabrikált kalitka-létből. Megjöttek a Fiúk, és bár igaz, hogy részben a popkánonnak udvarolnak, dalaikban mégis felsejlik valami igazán unikális.
A POPZENE ÚTJAI
Ha pontosan szeretnénk meghatározni a Fiúk unikalitásának eredőjét, akkor onnan kell kiindulnunk, hogy maga a zenekar hogyan szeretné meghatározni magát, mit képzel el magáról. A Velem egyedül esetében egyfajta identifikációs libikókajátékot látunk, a lemez egyrészről a poptoposzok világába helyezi magát, másfelől vannak olyan gesztusai, melyek ezeket a toposzokat megpróbálják leépíteni.
A zenekar két jól artikulálható világot már felépített maga köré, és voltaképpen ennek a két valóságnak a határán kíván mozogni. Ez a különös játék, mely a lemez egészén átível, adja a Fiúk egyediségét, a kérdés csupán az, hogy ez mennyiben tudatos mozzanat a részükről. Bizonyos értelemben egy abszolút narratíva kikezdését érzékeljük, mikor a progresszív elemeket halljuk a Fiúk zenéjében, igaz, ezek a megszólalások csak pillanatnyi töredékek, melyeket a megkapó és magától értetődő dallamívek könyörtelenül leuralnak.
Ha univerzálisabban szeretnék rátekinteni a Fiúk első lemezére, akkor azt gondolom, hogy a hazai popzene legitim útját mindenképpen az el-nem-rejtettség/elrejtettség kettőségében látom: egyfelől köntörfalazás nélkül vállalni kell a popkánon előírásait, másfelől hallatni kell az öndefiniáló alkotói közösség progresszív hangját.
TEXTUS
A szövegek tekintetében szintén megjelenik a fent említett játék, bár meg kell hagyni, a Fiúk nem kimondottan egy szövegcentrikus zenekar, úgy gondolom, hogy nem is tartja magát annak. Az egyszerű közlések közé bekúsznak olyan sorok, melyek kirántanak minket a popkánon előírt világából, jóllehet, az erős megnyilatkozások kizárólag a többi sor viszonyában élnek meg.
A kérdésünk, amennyiben ez a libikókajáték tudatos, zenei értelemben kevésbé okoz-e zavart, mint a textusok terén; ugyanis azt látjuk, hogy a szövegek poétikusabb soraihoz megformáltságban közelebb lehetne húzni a többit. A progresszív és a populáris zenei megoldások szorosabb viszonyban állnak egymással, mint a szövegekben fellelhető poétikus és nem-poétikus megszólalások. Az alábbi párok jól mutatják a sorok közti esztétikai távolságokat:
„Sokan vagyunk még, de így is mindenki kikerül / üvegfóliás-szemű nép vagyunk, majd kiderül” (Megremeg)
„Arcomra vésett versek / kánonban udvarolják, hogy / hazugnak szépek” (Újra beszélek)
„Ma nem agyalok, beakadok / szememnek a szaru fala ég” (Van az úgy)
„Vadcseresznye szívem / a víz lombjára ül” (Csónak)
MUZSIKA
A már említett két realitás, melyet a Fiúk képvisel, az utómunkában is tetten érhető, Lázár Domokos és Csöndör László „Diaz” legalább annyira távol eső világokban mozognak, mint a lemezen fellelhető populáris és progresszív gesztusok. Ezzel az együttállással szépen kirajzolódik, hogy a Velem egyedül milyen széles spektrumon mozog.
A lemez klasszik-poppos indítása után (Megremeg, Ezt rád, Egyedül) felüdülést nyújt egy gitáros intro, mely egy pillanatra a rocktoposz világ felé ránt el minket, ráadásul megjelenik egy új énekhang is, és egy egészen ötletesnek mondható szövegelés, melyet aztán a rádióorientált indíttatások egyszerűen legyűrnek (Van az úgy).
Hihetetlen felüdülést nyújt a Hattyú című instrumentális szerzemény, melynek van egy interlude jellege is, megbolygatja a Velem egyedül addigi dinamikáját, és lehetőséget ad arra, hogy a szívrengető groove-ok után egy pillanatra megpihenjünk. A Hattyúhoz hasonló meglepettség-élményt okoz a lemez rockzenei lezárása (Ki beszél), mely megmutatja, hogy a Fiúk nem kívánja magát bezárni a tendenciák börtönébe, végtelenségig a zenei pluralitásban hisz, bár valószínűleg ez is okozza azt, hogy nehezen képes identifikálni magát.
Mindazonáltal azt gondolom, hogy a Velem egyedül egy komoly lépés a még önreflexívebb alkotómunka felé, ami által a zenekar továbbléphet egy lényegibb öndefiníció megalkotása felé.
Képek: Komróczki Dia
