Már több éve, sőt, lassan egy évtizede jól tudja a magyar rockzene-kedvelő, hogy Tankcsapdából bizony, kettő is van. Van a régi, karizmatikus, rendszerváltás utáni banda, amire nosztalgiával tekintünk vissza, és van a jelenkori, erőltetett és kínosan sértődött felállás, ami lassan, de biztosan ássa önmaga megítélését egyre mélyebbre (kiemelve az elmúlt időszak megosztó eseményeit, mint például a Lex Tankcsapdaként csúfolt szabályozást, vagy az igénytelenül fröcsögő hangnemet az őket ért kritikákkal szemben). Ennek a negatív tendenciának ért a csúcspontjára a Debrecenből induló ikon-zenekar legújabb dalával, a Plasztik Józseffel.
A bevezetőben is említett erőltetettség és izzadtságszagúság legfőbb okait eddig az új hallgatókat, új generációkat behívni próbáló megújulások jelentették a Tankcsapda részéről (pl.: Szevasz öcsém), ami bár nem aratott osztatlan sikert, de valahogy azt a törzsközönséget, akik a 90-es években élték fiatal felnőtt és lázadó éveiket, még ez a változás sem tántorította el. Vagy pusztán úgy tettek, mintha a banda a 2000-es évek végétől nem is létezne. Tehát megvolt a törzsközönség, megvolt az új irányba kapálózás, néhol pedig még a rock-közhelyek és az alpári dalszövegek közül is ki-kikacsintó jobb, a régi időket idéző sor vagy zenei alap, de betudtuk a sajnos jellemzővé váló „nem tudunk tisztességesen megöregedni” sztárallűrnek és szemet hunytunk fölötte.
Azokkal a dolgokkal, amik naggyá tették a zenekart az ezredforduló időszakában, a jelenlegi felállás szinte minden ponton szakított. Szigszalaggal rögzített mikrofon helyett giccsdíszlet, lázadás helyett összefüggéstelen, obszcén őrjöngés, na és persze a rendszer és társadalomkritikus, ténylegesen punk életforma, amivel szemben most egy kiöregedett, kritikát nem bíró, hisztis trió áll.
Viszont a nemrég megjelent Plasztik József még ezt a látszatot, álruhát sem akarja felvenni, nemes egyszerűséggel minden fellelhető kategóriában a saját szintjük alá lőttek és teret, mit teret, világot és tükröt kapott a végtelenül sértődött, hisztis hangnem, nem kis kevés alpári körettel és proli szerepjátékkal. Nem tudom megfejteni, hogy a marketingesek javaslatára, vagy most már azzal szemben fogalmazódott-e meg az elmúlt évek stílusát megint csak felrúgó hangnem, amellyel most jelentkeztek. A koncepció végtelenül egyszerű és közhelyes (bár a dal azt sugallja, nekik nem biztos): az internet rossz, a fiatal generációk degeneráltak, a közösségi média szar, az újságíró firkász, a hír az fake news, a „propaganda banda” pedig szánalomra méltó. A szöveg, a zene, a klip, a cél egyaránt annyira magától értetődő, hogy paródiaként is jobban működne, (bár nem biztos, hogy attól még elmaradna a hallgató szekunder szégyenérzete), viszont komolyan akarja venni magát, amitől fokozottan kínossá válik és olyan öngólt rúgnak vele a kitalálói, amelyet eddig még egyszer sem.
Hiszen amiről énekelnek (Vagyis csak énekelni próbál Lukács, hiszen a zenei alap olyan szinten harsogja túl még egy stúdiófelvételen is az énekhangot, hogy valójában artikulálatlan hődörgés hallatszik pusztán ki belőle, ami nem feltétlen megy a felvétel kárára. Sajnos.) egy olyan elcsépelt formula, ami a mi degenerált generációnk degenerált könyökén jön ki. Hányszor hallottuk és olvastuk már a fejtegetéseket, miszerint az internetes kultúra tönkreteszi a szociális világunkat, a közösségi média átver minket, a propaganda pedig hülyíti a népet. Ami persze igaz, és ha az ember odafigyel ezekre a dolgokra, meglepő egyszerűséggel ki tudja kerülni a manipulációt és a függőséget, a FOMO-t. Hogy eláruljunk egy titkot a készítőknek: nem minden ember nyomkodja a telefonját koncert közben, nem mindenki hiszi el az álhíreket, és személyesen is szoktunk találkozni a barátainkkal.
„Nézem a netemet, a szarlé betemet
Az összes szemét honlapról
Felfuvalkodott firkászok
Csak hazudoznak a holnapról”
Persze, persze, igazság is van ezekben a sorokban, de ami fájdalmasan kínos, hogy közhelyáradat, elcsépelt és mára egy semmitmondó formula az egész. És bár a cél és a célközönség nyilvánvaló: ha a fiatal generációk megragadása nem megy, nyúljunk vissza az idősebbekhez, akiknek meghatározó zenekar volt a Tankcsapda (kiemelve, hogy a régi) és biztos ők egyet fognak érteni azzal, hogy a fiatalok mind hülyék és elbutultak. Viszont a helyzet az, hogy amíg ezek a rajongók azóta felnőttek, addig a banda – úgy tűnik – nem haladt velük. Az, hogy valaki kritizálja a technológia uralta világot alapvetően nem lenne felróható negatívum, sok esetben érthető és értelmileg magasabb szintű megfogalmazásban nagyon jó vitatéma alapját képezheti. A baj az önazonosság hiányával van. Ahogy ezt a kritikát egy fiatalabb nem fogja elfogadni olyantól, aki még csak meg sem próbálja helyén kezelni a modern technológiát, de a Facebook-profilja aktívabb bármelyik fiatalénál a „hülyeségek posztolásában”, addig egy olyan zenekartól sem fogja, akik közben mérhetetlen propaganda és médiatámogatást élveznek sok más bandával szemben. Ettől lesz ez a szám igazán éles kés és közvetett ars poetica a Tankcsapda számára.
Hogy ne csak a dal filozófiai oldalát tárgyaljuk, sajnos annak megszerkesztése és zenei háttere is messze áll attól a profizmustól, amit a Tankcsapda megengedhetne magának. A dalszöveg végtelenül közönséges, lekezelő (Refrén: „Egyre jobban degenerált minden generáció”), ráadásul totális káosz. Összefüggéstelen – feltehetően a szerző szerint jól hangzó – sorok egymás után dobálása, melyeknél a szótagszám és a rímelés valamelyest passzol, de értelmi összekapcsolást nem igazán ad. Például a „Róma versus Lazio, pedig ugyanaz a náció és mégis / Egyre jobban degenerált minden generáció” fogcsikorgató rímpárosítása, ami nyilván csak azért került a szövegbe, mert a náció és a generáció szavak jól egymásba csengenek, de semmi értelmi és szövegkohéziós kapcsolódás nem köti össze a két sort. És ez uralja az egészet rímkatasztrófák tömkelegével, mint például a „lapot húz” -ra a „fake a news”, vagy a „propaganda” – „hülye banda” párosítás.
Természetesen a dalhoz videoklip is készült, ám a megszokottól eltérően animációs megvalósítással, aminél (és ez már lehet, hogy szőrszálhasogatás) az egyetlen pozitívum az volt, hogy néhol értettem is Lukács üvöltözéséből valamit a vizuális mankó segítségével.
Összességében a dal egy olyan csalódottságérzetet ad, amire még annak ellenére sem számítunk a Tankcsapdától, hogy ez már a sokadik negatív élmény volt mind a személyes változásukkal, mind a zenei alakulásukkal kapcsolatban. Az a zenekar, aki milliók fiatalkorához adott hozzá az olyan számokkal, mint az Egyszerű dal, Lopott könyvek, Örökké tart, Adjon az ég, amik soha nem akartak igazán magas intellektualista, komoly zenei élményt adni, de mondja nekem Magyarországon egy a 80-as és a 2000-es évek között született ember, hogy kamaszéveiben nem tombolt a „Majd rólad szólnak a hírek / Veled van tele a sajtó” refrénre. És jó is volt ez így, hiszen a felállás nem akarta túlságosan komolyan venni azt a lázongó hangnemet, ami minden dalnak a gerincét alkotta. Kultusz volt és ahogy a zeneiparban már megszokhattuk, a legendák gyakran nem tudnak leállni (mint például nemzetközi viszonylatban Eminem, Metallica, Guns N’ Roses). A Tankcsapda is beleesett ebbe a csapdába, ami miatt eddig a nosztalgiázó rajongó sajnálta őket, viszont egy ilyen szám után ez már inkább düh és csalódottság.
És akkor a Máriaként vért könnyező Lukács Laciról nem is beszéltem…
Aki pedig minőségibb, közhelymentes, nem ok boomer érzetű alkotásokat szeretne látni/hallani a közösségi média és az internet káros oldaláról, azoknak – és persze a dalszerzőnek is – ezeket a műveket ajánljuk:
Radiohead: OK Computer album
The 1975: Brief Inquiry Into Online Relationships
Arctic Monkeys: Batphone, She Looks Like Fun
trAnzKaPHka: Keleti Nyitás
Stromae: carmen
On & On ft. AnnenMayKantereit, Roméo Elvis: Her
Placebo: Too Many Friends
Circa Waves: Anti Social Anxiety
FOMO – Megosztod, és uralkodsz című film Hartung Attila rendezésében
