Az Ohms visszatér az együttes gyökereihez és erősen merít a korai lemezek hangzásából. Egy Deftones-hoz hasonló előremutató banda esetében ez viszont komoly visszalépést jelent, semmissé téve az együttes elmúlt tíz évében megkezdett irányt.

Kezdés előtt az objektivitásnak a látszatát is szeretném kihajítani az ablakon, ugyanis a Deftones 2012-es Koi No Yokan-ja a kedvenc albumom. Valaha. A 90-es évek végén startoló, nu metal szcénában éllovas Deftones a 2000-es White Pony albummal érte el pályája csúcsát, mely segítette kiemelni az amúgy sablonos, azóta letűnt (persze néha szerethető) műfajból. A “kritikusok” szerint (engem ugye nem számolva) ezt azóta sem sikerült felülmúlniuk, ugyanis a következő évtizedben az együttes gyengébb kísérletező albumokon próbálta megfejteni, hogy mi is különbözteti meg őket a trendből egyre jobban kieső nu metal bandáktól. Egy meghatározó zenekari tragédiát követően a visszatérést egyértelműen a 2010-es Diamond Eyes jelentette, mely remekül vegyítette a korábban megszokott vad gitárokat az azóta elhatalmasodó shoegazes hatásokkal, mely képlet a Koi No Yokan-ra tökéletesedett. Végsősoron számomra ennek a két ellentétes hatásnak az eredménye az együttes: a gitáros Stephen Carpenter nu metal zúzása és a Chino Moreno énekes képviseletében álló elszállós kavargás, mint egy érem két oldala.

A hangzásvilágra már a megjelenés előtt lehetett következtetni. A 2016-os Gore lemezen ugyanis Stephen Carpentert szinte teljesen kihagyták a dalszerzési folyamatból, így az album elég felemásra sikeredett. Ezt látva Chino úgy nyilatkozott, hogy most ő lép hátra és jobban engedi a többieket érvényesülni. Ez kiegészül azzal, hogy visszatért Terry Date, a nu metal éra producere. Az elbillenő mérlegnyelvnek meg is lett az eredménye: az Ohms messze a legkeményebb Deftones album, a ‘97-es Around the Fur óta. A kezdő Genesis-ből is egyértelmű, hogy az album hangzása elsősorban Carpenter nyolchúros gitárján előadott súlyos riffekre és a refrénekben hallott széles akkordokra épül. A lemez számomra legkiemelkedőbb dala az ízes témára épülő Ceremony című második tételKülön kiemeleném Sergio Vega basszusgitárost: miután az elmúlt években Carpenter messze basszus tartományokba mászott le gitárjával, újabb és újabb innovatív helyeket talál, hol egészíthetné ki a zenét, nagyban felülmúlva a műfajban átlagos “kövessük egy az egyben a gitárost” hozzáállást. A Ceremony-ban például basszus-szintetizátoron tevékenykedik, de később is előhúz pár érdekes hangzást, miközben háttérénekesi tevékenységeket is ellát.

Az album ugyanakkor erős problémákkal küzd, melyek közül a legnagyobb az, hogy egyszerűen borzalmasan monoton. Közepes középtempós riffek váltják egymást, sablonos refrénekkel. Először rácsodálkozhatunk a Stephen Carpenter drop ZS-re hangolt gitárján kitartott akkordokra, de 10 számon keresztül ez már fárasztó. Az Urantia olyan riffel indít, melyet a 2010-es évek közepén divatos, azóta már teljesen irreleváns djent (műfaj) is kiröhögne. Az Error zavaros gitárintrója a feszes középtempós dobbal kiegészülve mintha egy az egyben egy Limp Bizkit album B oldaláról mászott volna le. A The Spell of Mathematics annyira leülteti az album közepét, hogy már csak az lehetne monotonabb, ha egy dobgépre tinilányok telefonálgatnának a nem körülmetszett srácokról (egyébként létező Deftones dal !). Tovább rontják a helyzetet a 2000-es években előszeretettel használt “telefonfülke szerű” sample-ök, csak hogy mutassuk, igen, ez a régi Deftones!!!

Nem érdemes persze egyedül szegény Carpentert okolni, ugyanakkor mivel nem kifejezetten szereti, ha Chino gitározik, ez nyilván kiesett, pedig szerintem sokat tesz a zenéjükhöz a két gitársáv. Az sem igazán segít, hogy az együttes titkos fegyverét, Frank Delgado szintetizátorost valószínűleg meg se hívták a stúdiózás nagy részére. Néha matat valamit a hattérben, de legtöbbször nehéz kihallani a gitártól. Ez alól kivétel a Pompei, ahol gyönyörű szőnyegekkel vezeti ki a számot. Emellett Chino egyértelműen takaréklángon üzemel. A tőle megszokott módon visítgat, de az első értékelhető és megjegyezhető refrénhez a Radiant City-ig kell várni, mely az album nyolcadik(!) száma.

Kifejezetten nem tetszett az Ohms. A legutóbbi albumhoz hasonlóan hallhatjuk, hogy ha felborul a Carpenter/Moreno egyensúly, nem tudja a másik kompenzálni, és feledhető számok sokaságát kapjuk. Az új Deftones lemez így nemhogy nem előremutató, egyszerűen húsz évet vet vissza a banda hangzásán. És igen, felmerülhet, hogy bármilyen Koi No Yokan-hoz képest vett deviancia esetén húzom a számat, de nem ez a legnagyobb baj. Az Ohms egyszerűen semmivel sem nyújt többet, mint a 2003-as Deftones, mely véleményem szerint messze nem öregedett olyan jól, mint a White Pony. Ajánlom a lemezt azoknak, akik szerint a Deftones a második albumuk után eladta magát, egyéb esetben inkább érdemes kerülni. Emellett érdemes lehet pár klipre ránézni, mert nagyon szép visualizer klip készült minden egyes dalhoz.

Értékelés: 4/10

Kiemelt kép:

Frank Maddocks // consequenceofsound.net


A cikk eredetileg az f21.hu karbantartásának idején, október 22-én jelent meg Facebook-jegyzet formájában.


Az öröm logikája – Yellow Mood: Mozai lemezkritika