Fellegi Ádám a maga hetvenhat évéből legalább hatvanat a komolyzenének szentelt. Liszt-díjas koncert -és zongoraművész, aki zenei versenyek sokaságán rengeteg elismerést, díjat begyűjött, az utóbbi években azonban csupán saját, Zichy utcai lakásán tart koncerteket szűkebb közönségnek. Az egyik ilyen, vasárnapi ebéd utáni lakáskoncertjéről tudósítok a következőkben.
A zongoraszó már a lépcsőházat ellepi. Ahogy a harmadik emeleti lakáshoz közeledünk, egyre élesebben halljuk, ugyanis a művész úr (jó szokásához híven) már a meghirdetett időpont előtt eljátssza néhány kedvenc darabját a korán érkezők szórakoztatására. Belépünk a hangulatos polgári lakás előszobájába, ahol a nappaliból kiszűrődő zongoraszó mellé immár kellemes zsivaj is társul. Beinvitálnak minket a koncert szívébe, a nappaliba, amely ezeken a zongoradélutánokon szalon alakot ölt. A hálószobával összenyitva már egy egészen tágas, de nagyon intim és bensőséges közeg könyvekkel, relikviákkal, képekkel, koncertplakátokkal, kanapéval, rengeteg székkel, a már jól ismert ebbel (aki a koncert ideje alatt sorról sorra járkál, magára vonva a közönség figyelmét), és persze a zongora előtt átszellemülten játszó Fellegi Ádámmal.
Pontban három órakor a Chopin-délután kezdetét veszi. Minden darab előtt kapunk egy kis fogódzót az adott műhöz, legyen ez akár egy kis történelmi érdekesség, pletyka, önéletrajzi vonás, szakmai hozzászólás, de minden esetben személyes kommentárokkal megfűszerezve. Fellegi lakáskoncertjeinek különlegessége számomra ebben rejlik. Nem csupán ledarálja a darabokat (megjegyzem, mindent fejből), hanem beszélget is a közönségével, amelynek néhány tagja már szinte hazajár a lakáskoncertekre. Egyik része zeneértő, míg a másik laikus, aki egyszerűen csak élvezi a zenét, tudja, hogy jó, de ennél többet nem konyít hozzá. Utóbbi csoportba tartozom például én is, előre elnézést kérek, amiért megfigyeléseim benyomásalapúak, nem pedig szakmaiak.
A következőkben, ahogyan az a koncerten is történt, adok egy kevés információmorzsát az est sztárjáról, Chopinről. A lengyel zongoravirtuóz mindössze harminckilenc évet élt, amelyből az utolsó tizenkilencet az alkotásnak szentelte. 1849-ben halt meg, akárcsak a mi Petőfink. Sorsukban van is némi közös (mindketten túlbuzgó hazafiak voltak és igazi forradalmárok – bár Chopin inkább csak a távolból). Chopin keveseknek játszott, főként az arisztokráciának. Akkoriban még nagy volt a különbség a nemesi és a nem nemesi rétegek között kultúra terén, ma azonban ez már nem jellemző. Fellegi Ádámot idézve: „mára a milliomos csemeték is szakadt farmerban hallgatják a tuctuc zenét, nekik sincsen kifinomult, gazdag stílusuk. Hogyan változtathatunk ezen? Chopint kell hallgatni!”.
Chopin nagysága megkérdőjelezhetetlen, Schumannt idézve: „olyan, mint virágok közé rejtett ágyú” – utalva ezzel sokoldalúságára. Egyszer férfias, erős, ezen darabjai akár az ágyúk, úgy dörögnek, ropognak, míg másik arca kifinomult, gyöngéd és nőies, erre jellemzőek a „virágos” szerzeményei.
A Chopin-délután első darabjaként a g-moll ballada csendül fel, amely kellemes bevezetőként indul. Az idill és a komfortérzet a tetőfokára hág, majd a darab közepe durvábban és erőszakosabban szól, hogy aztán ismét kellemessé és halkká szelídüljön. Drámai mű, akárcsak Chopin maga húszévesen, mikor e darabot komponálta.
A következő noktürn (op.9, no. 2) azonban már egy sokkal lágyabb, egyértelműen virágos szerzemény, nagyjából valami ilyesmit fütyörészhetett az ifjú virtuóz a fürdőszobájában. Fellegi így jellemzi a darabot: „ebben a noktürnben a legfőbb jegyek a gyöngédség, melankólia, finomság. Ezek mind kihaltak a mai emberekből – tisztelet a kivételnek”. Fellegi halkan, gyöngéden játszik. Melankolikus hangulatot teremt, melynek hatására az ember lelkét valami finom, simogató érzés járja át. Kezdjük megérteni a halk zene erejét. Figyelni kell – gyöngéden, finoman, a zajból, durvaságból és zsivajból kiszakadva.
Ezek után – nehogy túlságosan idilli hangulatba kerüljön a közönség – felharsan Chopin férfias oldala a Forradalmi etűd képében. A zeneszerzőt hazafias érzelmei nem hagyták nyugodni, mikor 1830-ban a cári csapatok leverték a lengyel nemesi felkelést, így megkomponálta ezt az összetéveszthetetlenül ágyú-kategóriájú darabot. Nem kétséges tehát, hogy Chopin szemezett a forradalommal, de inkább csak a zongora mögül, messziről. Az etűd alapjaként szolgál egy erőteljes, agresszív dallam, amely a darab elejétől a végéig megállás nélkül dörög bele az éterbe, amelybe bele-belecsapnak villámszerűen magasabb hangok, továbbnyugtalanítva az egyébként is felkorbácsolt lelkületű hallgatót. Elszánt és hazafias, de közben elkeseredett, fájdalmas segélykiáltásnak hat a darab egy befejezetlennek tűnő zárással. Mintha Chopin szándékosan úgy írta volna meg, hogy később folytathassa abban reménykedve, hogy még a cári csapatok győzelme sem végleges.
A negyedik művet a következőképpen konferálta fel Fellegi: „ma már semmire nem mondják, hogy szép, hanem hogy menő”. Pedig a soron következő, Tristesse névre hallgató etűd igenis szép. Olyannyira, hogy még nemzeti büszkeségünk, Korda Gyuri is feldolgozta 100 éve már… címmel. Lágy, virágos, nőies, pont olyan, amelyben egy ilyen vasárnap délutánon, ebéd után kellemesen elgyönyörködhetünk. A művész úr most ismét halkan és gyöngéden játszik, arca is egészen más, mint amikor a Forradalmi etűd komorságát tükrözte.
Ezzel szemben a következő darab egészen más hangulatú. Egy polonéz, vagyis lengyel tánc, amely ismét Chopin hazafiasságát hirdeti. Mielőtt Fellegi belekezdene, megtudjuk, hogy Chopint nem csupán ő maga érezte a végletekig lengyelnek (hiába volt apja francia), hanem a lengyel nép is. A virtuóz mindig magánál tartott egy kis kupányi lengyel földet, amelyet aztán halála után vele temettek Párizsban, de a szívét Varsóba vitték, és a Szent Kereszt-templom falába beleépítették, ezzel utalva rá: Chopin szíve örökké lengyel marad.
Ez az első olyan szerzemény a délután folyamán, amelyről nehéz eldönteni, hogy a virágos és az ágyús kategória közül melyikbe sorolandó. Váltakoznak benne az erőteljes, hangos (=lelkes hazafi) részek, amelyeket hirtelen szakítanak félbe a lágyabb elemek. Két dolog jut eszembe erről a darabról: a játékosság és az, hogy nem tetszik.
A polonézt követő szerzeménynek is érdekes története van. Chopin már betegsége kifejlett állapotában komponálta cellájában egy esős délutánon. George Sand, Chopin felesége szerint férje megőrült a folyamatos esőkopogástól, amely az egész darabot végigkíséri, ám idővel ez a monoton hang olyan, mintha puskadördüléssé alakulna, és azt mondaná: „meg kell halnom”. Chopin azonban nem akart meghalni. Mindössze huszonkilenc évesen lett tüdőbeteg, amelyre akkoriban még nem volt orvosság, legfeljebb csak remény. Mikor azonban az Esőcsepp prelűdöt komponálta, a haláltól való félelmében és megtébolyodásában úgy érezte, nem tud tenni ellene. Véleményem szerint ez Chopin leggyönyörűbb darabja, illetve az, amely leginkább meg tudott érinteni. Csodálatos, ahogyan a mű során a hangulatok fokozatosan átalakulnak: az eleje lágy, szomorkás és melankolikus, de mindenképpen könnyed, andalgós dallam. Ez azonban változik: fenyegető, hangosodó, kétségbeesett, nyugtalan, fájdalmas, számonkérő kiabálássá, amint a billentyűk egyre erőteljesebben és agresszívabban csapódnak le. Aztán ismét elhalkul. De ez a halkság az előbbi közjáték után már nem ugyanolyannak hat. Nem az előbbi nyugodt csöndesség, hanem a feszengő tétlenség csöndje. Majd ismét felerősödik. Az ember lúdbőrzik tőle, szem nem marad szárazon, miközben ez a darab ugrándozik az ordibáló kétségbeesés és a halk, értetlen fájdalom között. A mű legvége ismét csöndes, mintegy beletörődés. De a folyamatos, megtébolyítóan monoton esőkopogás mindvégig jelen van a háttérben.
Ezután az elképesztően erőteljes darab után egy scherzo következik, amely az olasz ’tréfa’ szóból ered. Ezek jellemzően humoros, gagekkel tarkított dalok, de Fellegi hozzáfűzi: „ezek szerint Chopinnek semmi humorérzéke nem volt”. Valóban a darab talán kicsit tragikus-dramatikus ahhoz, hogy tréfásnak nevezhessük, de az egymást gyorsan követő magas hangok keringőzése és a hosszabb szünetek mégis játékossá teszik. Kicsit olyan érzést kelt bennem, mintha némafilmet néznék, amelyben a szereplők túlzó színészi játékkal, hevesen válaszolgatnak egymásnak.
A scherzo után egy kis szünet következik. Ekkor a konyhában kávé és sütemények várják a közönséget, a nagy zongora alatt pedig a kis zongora, amely becsületkasszaként üzemel. Miután ismét elfoglaljuk a helyünket (én szokás szerint a kényelmes kanapén), kezdetét veszi a második felvonás. Elsőként a Bölcsődal szólal fel, amelynek kellemesen lüktető dallama valóban a bölcső ringását juttatja eszünkbe. Ezután a Velencei gondoladal következik, amely szintén lágy és harmonikus. Míg Chopin a Bölcsődal esetében a bölcsőbe magát képzelte, visszatekintve gyermekkorára, nosztalgiázva rajongó anyjáról és nővéreiről, úgy a Velencei gondoladal az ábrándjait jeleníti meg, valami olyat, ahová csak képzeletben tud eljutni.
„A szlávok zenéjében mindig van némi szomorúság” – mondja Fellegi Ádám. A cisz-moll keringő is ezt bizonyítja. A már említett gyöngédség-melankólia-finomság mesterhármas ebben a darabban erőteljesen kirajzolódik. Gyönyörű és szívet melengető dallam, amely már a koncert előtt is az egyik kedvenceim közé tartozott. Moll mivoltából adódóan nagyon lágy. Mint azt ezen a délutánon megtanultam, az ilyen virágos darabokat kizárólag halkan szabad játszani. A hangzavart, billentyűcsapkodást tartogassuk csak a forradalmi és ágyú-jellegű darabokra.
A következő mű, a cisz-moll noktürn egy forradalmi polonéznek felel meg, azonban ez már sokkal kevésbé idegen számomra, mint az előző polonéz. Vélhetően amiatt az enyhítő körülmény miatt, hogy mollban íródott, nem pedig dúrban. Nőies és lágy, de közben mégis szenvedélyes dallam, így a polonéz jellemvonásai számomra nem voltak benne hangsúlyosak. Nem játékos, sőt, kifejezetten komoly hangvételű darab, amely egy jobb film bármely drámai jelenetében megállná a helyét még napjainkban is.
„Még napjainkban is” – értem ezt úgy, hogy míg sok tizenkilencedik századi zeneszerző a maga korában vitathatatlanul zseni volt, mára a zenéje elavulttá vált. Elismerjük, becsüljük, tiszteljük, de nem szívesen hallgatjuk. Chopin nem ilyen. Az ő zenéje modern, és a huszonegyedik században is hallgatható, értelmezhető. Ebben a kérdésben egyébként egy kis nézeteltérésbe is keveredtem magamban Fellegi Ádámmal, aki szerint ma már a halk és melankolikus zene a legtöbb ember szemében nem értékes vagy élvezetes. Én azonban (nem csupán magamból kiindulva) úgy látom, hogy sokfelé igény van a nyugtató komolyzenére, mert bár a világ valóban digitalizálódik és egyre gyorsabban pörög, az emberek szeretnek (még ha idejük kevésbé is engedi) olykor lecsendesedni. Továbbra is sokan szeretik a kávéházi hangulatot. A Centrálban például a zongorista előszeretettel játszik többek között Chopint és Brahmst, a komolyzenei koncertek többnyire továbbra is teltházasak, a klasszikus balett pedig napjainkban is elsősorban a komolyzenéhez nyúl.
Búcsúzóul az asz-dúr polonéz szól, amely viszont magában hordozza a polonéz darabok jellemvonásait. Lelkes és játékos, hangos és csöndes epizódok váltogatják egymást. Számomra kissé nyugtalanító a halk, melankolikus részek ellenére is, mivel hirtelen, egyik hangból a másikba csap át a mű lágyból agresszív hangulatba.
Vegyes érzésekkel hagyjuk el a lakást, de határozottan jó értelemben. Úgy érzem a lépcsőházban lefelé menet, hogy sokkal több tudás és érzés kavarog bennem, mint mikor két órával ezelőtt feljöttem ide. Nem véletlen, hogy Fellegi Ádám azzal köszön el: „remélem, ezen a délutánon sikerült bemutatnom Chopin sokoldalúságát, aki annyiféleképpen ragyog, mint ahogyan gyémánt a szivárvány hét színében. Sikerült.
P.S.: Az Esőcsepp prelűd mindenkinek kötelező!
Fellegi Ádám honlapja
