A nagyszínpados koncertek felépítése sosem könnyű feladat, főleg úgy, ha az adott előadó egymástól távol eső világokból alkotja meg valóságát. Elöljáróban annyit: aki elvenni akart a Sziget zárónapján tartott Billie Eilish koncertből, az megtehette, a különös dramaturgiától eltekintve mindenki megkaphatta a dalát. A kérdés pedig pont a dal, és benne Billie.
Agyonrágott állítás, hogy a nyilvánossággal felelősség jár. A Billie Eilish produkció – bár ez sokszor a felszín által elfedett, de érzékelhető attitűd – ügyel arra, hogy játsszon ezzel a felelősséggel. A vizuálok nem kizárólag az entertainment-logikát követték, hanem ténylegesen a dalokkal kommunikáltak, sőt, olykor az élő kép animációja is szélesítette az értelmezési horizontot a befogadók számára. Az ehhez kapcsolódó fényjátékon kívül más show-elem nem is volt a színpadon, az valószínűsíthetően széttörte volna azt a hibrid alapállást, amelyet a színpadon létrejövő zeneiségből érzékeltem.
Az electropoptól a balladisztikus világig és vissza. Az végtére is érthető, hogy amikor valaki nagyszínpados előadóvá válik, már nem zárhatja ki teljesen a közönséget, alkotói metódusai megváltoznak, új irányok jönnek létre. A hibriditásban benne van a küzdelem.
A mondásom az, hogy a visszafogottabb, balladisztikusabb hangvétel által kerülünk közelebb Billie Eilish igaz világához, de ami még fontosabb, ő is akkor kerül a leginkább közel ahhoz az énhez, melyhez érzékelésem szerint már nem tapadnak olyan rétegek, amelyek elfedhetik őt előlünk.
Jóleső volt, mikor a sok felvételről bejátszott hangsáv, illetve az elektronikus alapok után Billie és Finneas leültek, előkerültek az akusztikus gitárok, és csak úgy egyszerűen eljátszottak pár dalt, sallangmentesen, téttel teli énekléssel, tisztán és érthetően, azokkal a már jól ismert Billie-falzettekkel. Végre megszólalt az üdítő akusztikus pergő is, a koncert közelebb került valamiféle emberi léptékhez.
Mert az egész egy párbeszéd a mai szórakoztatóipar logikájával, amiben természetesen Billie Eilish is önazonosan benne áll, viszont nehezen tudja egyeztetni ezt az alanyi szerzővel, aki minden koncert alkalmával nyilvánossá teszi magát. Bizonyosan két világ lakik benne, és nem mondom, hogy nem képes működni egyidejűleg a kettő, mégis
úgy vagyok vele, hogy két koncertet láttam: egy olyat, amit az entertainment-logikával filterezett dalokkal operál, és egy olyat, amin a léthez tapadó kockázat dalai szólalnak meg.
Azt minden bizonnyal leszögezhetjük, hogy bármelyik világról is beszélünk, az előadás kapcsán meg kell jegyezni, hogy valamifajta popsztár-folytonosság megszakadt, legalábbis amerikai értelemben biztos, mert Billie esetében szexussal való visszaélésről nem beszélhetünk, jóllehet, egy valamirevaló spárgát láthattunk tőle, ez mégsem nevezhető egy olyan mozzanatnak, ami beletartozik a mondjuk Britney Spearstől Beyoncéig tartó történetbe.
Már az öltözködés sem ebbe az irányba mutat, sőt, Billie még egy jól megkomponált böfögéssel is megajándékozta közönségét, ebből is látható, hogy a női popsztár már nem csak és kizárólag egy átszexualizált dimenzióban létezik, gondoljunk csak bele, enyhén megmosolyogtató lenne, ha Christina Aguilera elröppentene egy büfit.
Ez a folytonosság megszakadt, de mindenképpen nyílt egy új, melyet nagy részben Eilish világa indukált, a világ, amely kétlaki és kaotikus, és valószínűleg még nincs kész, és valamilyen küzdelmet folytat a nincs-készben. Semmi sem lehet ilyen korán kész, még ha ennyire ösztönösen működő is, még ha képes is lényegi zenei pillanatokat létrehozni Európa egyik legnagyobb fesztiváljának nagyszínpadán.
