Alt-J: RELAXER lemezkitika – Rekviem valami hülyeségért

Mohos Máté 2017. jún. 8. 0 1

Még nem is volt az olyan nagyon régen, hogy a 2012-es Awesome Wave után a zenei sajtó egyöntetűen az új Radiohead-nek kiáltotta ki azt a nagyon cuki kis leedsi bandát. Akik aztán nemcsak zenéjükkel, hanem már nevükkel is a metroszexuális hipszter pszeudo-lo-fi menőség vegytiszta ideálját testesítették meg (érted, ha a Mac-en lenyomod az alt-ot és mellé a j-t, akkor egy háromszöget ír ki, érted, érted?!). Aztán kidobták a némileg visszafogottabb, muzikális maszturbálásra kevésbé emlékeztető This Is All Yours-t, ami, habár nem volt annyira intenzív és kicsattanó, mint az elődje, egy okosan, elegánsan felépített korong volt, és már-már arra lehetett következtetni belőle, hogy a banda tényleg képes fejlődni, és hogy a jövőbeli LP-kre is érdemes lesz várni.

Hát most nagyon át lettünk verve. A rövid, ámde céltalan RELAXER (így, csupa nagybetűvel) jó néhány lépés az ellenkező irányba. Nyoma sincs az AW laza, eredeti swaggerjének, sem a TIAY komoly, dinamikus felépítésének: kapunk egy lassú, unalmas, gitárra épülő melódiát, illetve egy túlzsúfolt, túlságosan elektronikus, túltolt agymenést, amelyek közül egyik sem rendelkezik egy fülbemászó melódiával, vagy egy okos, ütős felépítéssel (nem, még a House of the Rising Sun-feldolgozás sem). Szinte látom magam előtt, ahogy Joe Newman és a srácok felváltva szívnak egy-egy joint-ot, illetve tömik magukat kokainnal a stúdióban az egyes számok felvétele előtt, miközben azt hiszik, éppen egy mesterművet alkotnak.

Pedig a két előre kiadott dal, a 3WW és az In Cold Blood (habár ezek se értek fel, mondjuk egy Every Other Freckle-lel vagy egy Tesselatte-el) még tartogattak némi reményt, visszafogottságukkal és a túlságosan rockos, hagyományos felütésükkel együtt is. Ez a két dal sajnos messze a legjobb az albumon, és habár első két trackként még megállják a helyüket, nem mentik meg a lemez többi részét az olyan förtelmektől, mint a korábban említett House of the Rising Sun feldolgozás, ami legjobb esetben is csak egy fájdalmas tanmese arról, hogy miért nem szabad benyugtatózva gitározni, vagy a banda történetének mind szövegileg, mind instrumentálisan leginkoherensebb atrocitásától, ami a Hit Me Like That Snare.

Az ilyen számokon érhető tetten leginkább, ami valóban folyik itt: az Alt-J most, a harmadik lemezénél szenvedett ki véglegesen. Most fogytak el ötletek, és most jöttek rá, hogy a kezdőenergiájuk nélkül ők csupán egy átlagos, zeneileg nem túl erős prog-rock banda, akik gyorsabban vesztették el a relevanciájukat, mint Barabás Attila a Megasztárt. És most próbálkoznak. Szenvednek. Kínkeservesen próbálnak úgy emberesen nyomot hagyni, és úgymond “e x p e r i m e n t á l i s a k” lenni, de csak lábon lövik magukat minden egyes debil sorral (“Moon Shaped Pool’ plays in the velvet cell/ Green neon sign reading ‘Welcome to hell” – sic), elbizakodott gitár-riffel, rendhagyónak szánt kórusokkal. Ezért van az, hogy azon kívül, hogy ez a lemez nagyon rossz, mintha direkt lenne nagyon rossz.

A RELAXER lemez borítója. Kép forrása: genius.com

Külön említést érdemel Newman énekhangja, ami eddig a banda védjegye volt idioszinkratikus vékonyságával és a “legmenőbb macska az utcánkban”-hangzásával, de itt egyszerre frusztráló és szomorú, ahogy átcsap motyogásból rikoltozásba, dúdolásból kvázi ütemes kiabálásba. Nem nehéz azt hinni, hogy az Alt-J egész lemezén hosszúságúra nyújtott halálsikolyát halljuk.

Az egyetlen jó pont talán, hogy a RELAXER az utolsó számra némileg összeszedi magát: a Pleader végén hallható méltóságteljes, barokkos kórus úgy hangzik, mintha rekviemet dalolna, jobb esetben a lemez, rosszabb esetben az együttes felett, de pár percre eszembe juttatta, miért is szerettem ezt a bandát: azért a rég halott, komplex, de ugyanakkor nagyon is indie, inventív hangzásért, amiből olyan fájdalmas kevés jutott ebbe a lemezbe. Vagy az egy másik Alt-J volt?

3/10

Categories: ZENE