Meglepetésekkel teli, megmozgató és reprezentatív koncertet hallhattunk vasárnap az idén 15. alkalommal megrendezett A népzene ünnepe – a táncháztól a világzenéig című gálán a
Művészetek Palotájában. A 2008-ban indult sorozat idei szériájában valóban felvonult a 2023-as magyar népzene színe-java.
A műsor gondos válogatás eredménye volt: a hat fellépő együttes nemcsak különböző, megszilárdult irányzatokat mutatott be, de azokat a legmagasabb színvonalon képviselte. A kétrészes, svédasztal-jellegű estet a közönség koncentrált figyelemmel és érdeklődéssel kísérte – s ha a nagy revelációk kirobbanó öröme nem is, de a kellemes eufória biztosan érezhető volt a koncertet záró tapsviharból. A gálát a Vujicsics zenekarból ismert Eredics Gábor moderátori intermezzói tagolták. A házigazda intenciója, hogy személyes légkört teremtsen a hangversenyteremben, sikerrel járt, különösképpen amikor saját tanítványait konferálta fel odaadással a színpadra. A helyenként talán túl informatívnak is bizonyuló felvezetők kétségkívül alátámasztották, megtámogatták a hangzásélményt, hiszen ha a népdalgyűjtő személye nem is feltétlenül segíti az értést, a zenék gyakorlati funkciójáról való tudás annál inkább.
Elsőként Básits Branka, a „nem félig magyar, félig szerb, hanem egészen szerb és egészen magyar” énekesnő mutatta meg letaglózóan professzionális és belevaló képességeit zenésztársaival. A szekcióban Szigetcsép című, szerb népzenei alapokon nyugvó albumáról hangzottak el dalok. Brankát a négy albumot jegyző, hasonló profizmussal megáldott, de a legjobb értelemben véve szelídebb hatást gyakorló Tímár Sára és zenekara követte. Hiába a szakmaiság, és hiába a tökéletesen autentikus népzene, Tímár Sára művészetében mégis van valami nem népzenei, hanem annál univerzálisabb ihletettségű költőiség, ami a Kalákára emlékeztetett. A szünet előtti Borbély Mihály–Lukács Miklós–Dés András-trió, a Polygon az est fénypontja volt. Aki figyelemmel követi e zenészek munkásságát (vagy egyéb, az akár Dresch Mihállyal közös formációt), ismeri azt az elementáris hatást, amit a magyar népzene, modern mainstream és free jazz-ötvözetű zene közvetít – az eredmény viszont nem ötvözet, hanem a zenei elemek fúzión túli, egyedülállóan kiforrott szüleménye. Mégsem lehet annyira felkészülni, hogy ne hasson olyan húsbavágóan és ösztönösen ez a három zenész, mint ahogy tette a Bartók Béla hangversenyteremben.
A második szekció nyitózenekara a legnagyobb meglepetést, frissességet és élénkséget okozó Mordái volt. A zenekar frontembere, a Middlemist Reddel elhíresült Nóvé Soma elemi természetességgel, kerülőutak nélkül keltett kapcsolatot a közönséggel, ami kizökkentette a hallgatóságot az addigi, „gálakoncertes” hangulatból.
A magyar zenei szcénában különböző módon játszanak az együttesek a népzenei örökség áthangszerelésével és műfaji keresztezésével, a Mordái zenészei azonban egészen újkeletűen nyúlnak a népzenéhez: azt az érzetett keltik, mintha (a Bohemian Betyarstól eltérően) nem mankóként, hanem egyfajta talált tárgyként viszonyulnának a népdalokhoz. Ezért lehet, hogy míg a zenéjük áthatóan szabad marad a népzenei struktúrák kötelékétől, a tradicionális anyag mégis organikusan létezik tovább. És ha Lukács Miklós és társai nem szolgáltak volna elég bizonyítékként, hogy nem múzeumban vagyunk, hanem galériában, a Mordáinak már biztosan sikerült.
Az ünnep címéhez hűen a két utolsó zenekar, a Magyar Banda és a Kanizsa Csillagai kevésbé a kísérletezés, inkább a tradíció és a táncház jegyében fűzte fel műsorát. A 2020-ban alakult Magyar Banda különböző magyar tájegységek zenéjét vonultatta fel, amit többek között a betyárok és pásztorok különbségéről szóló, örömteli elbeszélések szakítottak meg, s a szervezők az együttesnél nehezen találhattak volna autentikusabb performanszt. Befejezésül a Kanizsa Csillagai teremtett megmozgató atmoszférát tánczenei füzérjével.
