18 óra 25 perc: izgatott tömeg várakozik a Budapesti Kongresszusi Központ kapuinál. Várdai István és Baráti Kristóf jókedvűen cigarettáznak a közelben hangszereik és vendégeik társaságában. Néhány perccel az előadás előtt azon gondolkozom szokásos lattém felett, mire számíthatok az est folyamán. A válasz csak az előadás végére fogalmazódott meg bennem tisztán: amit láttam és hallottam, nem egy koncert volt, hanem egy valódi mese.
Amikor végre beléphettem a terembe – egy „szakértői” eszmefuttatás végighallgatása után, miszerint Baráti Kristóf igen jóképű fiatalember – tudatosult bennem, hogy a lehető legjobb helyet sikerült megszereznem. Vannak olyan szakértők, akik váltig állítják, nemcsak az első sorban lehet élvezni egy koncertet… De, csak ott. Tény és való, hogy akusztikai szempontból néhány hanghullám talán jobban eltalálna a harminc valahányadik sorból, de onnan ki látja a csellista vibratoját és az izzadságcseppeket a homlokán? Én a részese akarok lenni a koncertnek, a zenének, ennek az egyedi és megismételhetetlen valóságdarabnak. Sorry not sorry.
A modern, sajnálatos módon térben kihasználatlanul marad koncertterem leginkább egy jógastúdió, de mindenképpen valamiféle buddhista imaház benyomását keltette – mint ahogy azt később megtudtam; nemcsak bennem… A színpad mögötti fal díszlete, akár egy oltár, vonzotta a tekinteteket. Halványan pislákoló kék fények játszottak a teremben. Hogy a vizuális élményt szolgálták-e vagy csupán azt jelezték, hamarosan kezdődik az előadás, nem tudom, mindenesetre látásproblémáimból adódóan kissé kellemetlenül érintettek jegyzetelés közben. De végül kialudtak ezek a különös lámpák, és kezdetét vette az „esti mese.”
Baráti Kristóf, hegedűművész lépett a színpadra hosszúszoknyás hölgyek és megannyi all-black-outfitbe vedlett férfi kíséretében. Kristófot meglátva (elnézést a közvetlen hangvételért) különös érzés fogott el. Ahelyett, hogy hegedűjén egy utolsót igazítva belevetette volna magát egy Paganini-darabba, a már említett „oltár” elé lépett. Akár egy buddhista főpap, úgy állt az emelvényen, – számomra még mindig feldolgozhatatlan módon – egy (varázs)pálcával a kezében. Intett a vonósoknak, és a zene megindult – elkezdődött a „trip”.
Muszorgszkij Éj a kopár hegyen című darabja tovább erősítette bennem azt az érzést, miszerint egy álomvilágba kerültem, ahol szellemek, energiák és még ki tudja mik kerülnek majd előtérbe az este folyamán. Később rájöttem, számomra éppen az energia volt az, ami a Zuglói Filharmónia előadásából hiányzott. A rézfúvósok már az első néhány másodperc után megragadták a figyelmemet erőteljesen áradó, érces, mégis tiszta hangzásukkal. Az első hegedűsök mellet a nagybőgősök elbujtatott, nüansznyi megnyilvánulásai szintén okoztak kellemes pillanatokat. Ennek ellenére egyetlen gondolat kavargott a fejemben a darab alatt: hogyan történhet meg, hogy ennyi tehetséges zenész nem kerül összhangba a karmesterrel? Baráti Kristóf részéről úgy éreztem, igyekezett felvenni a kapcsolatot a zenekarral, de a kommunikáció egyoldalú maradt. Két ellentétes nézőpont találkozott össze a színpadon. Mindkét interpretáció érdekes, újszerű és élvezetes volt, de különböző.
Ezután következett az igazi varázslat: Várdai István megszólaltatta a csellóját. Ez már önmagában egy olyan élmény, amelyet minden embernek meg kell tapasztalnia az életben, függetlenül a zenei ízlésétől. Bach csellószvitjeivel egy másik világba repít el bennünket, ahonnan nem akarunk soha többé visszatérni. De Sosztakovics I. gordonkaversenye (op. 107) más volt. A megszokott, lágy barokk dallamok helyett egy kíméletlenül őszinte, már – már ijesztő mesevilágban találtuk magunkat. Az energia, az érzelmek és a feszültség előretört, a színpad megőrült. – Ezt hiányoltam a zenekarból. Az önkívület őrületét. – Várdai vitathatatlanul betöltötte és uralta a színpadot, elhalványítva mindent és mindenkit. Csellószólóját a zenekar is ámulatba ejtve figyelte. Leírhatatlan élmény hallani, minden egyes levegővételét játék közben. Igen, igazából mindenki egy Várdai István koncertre jött. A sokadik visszatapsolás után pedig rögtönzött, nevetségesen tökéletes profizmussal adta elő Pablo Casalstól A madarak énekét… az ijesztő varázsvilágból a purgatóriumba kerültünk. Könnymegindító momentum volt.
Végső zárásként Dvořák Újvilág szimfóniája hozott megnyugvást a katarzis élménye után. (Igen, ezt most már tényleg mindenki ismeri!) A fáradtság, a nyomás és Várdai távozása után megcsappant tömeg ellenére úgy éreztem, a darab végére megtalálta a zenekar és a karmester a módját, hogy érvényesüljön mindkét fél elképzelése. Mint minden mesében, itt is kellett egy áldozat – nevezetesen egy kedves arcú első hegedűs hölgy húrja – ami után a „főpap” vezénylete alatt eljutottunk a történet boldog végéhez. Ha nem is a mennyországba, de a Paulaner Sörházba biztosan.
https://www.youtube.com/watch?v=p9OBf8f55tU
