Ha általánosságban gondolkodunk, Magyarországon a legtöbb rapper két-három év után lejtmenetbe kezd, vagy pedig zenekart csinál, és a kemény telepi srácok popmulatóst játszanak telt házakért cserébe. És akkor ott van Krúbi.
Krúbi volt az az előadó, aki talán az ország első számú közkedvelt botrányhősévé avanzsált, noha sem interjúkban, sem a klasszikus celebvilágban nem vált maradandó beszédtémává. Egyszerűen szólva, a dalok szókimondó stílusa nem egy előadónál verte ki a biztosítékot, Krúbi pedig élt a lehetőségével, telt házas turnéjával az egész országot bejárta, megosztó szövegei pedig ezreket tudtak megmozgatni.
Aztán elérkeztünk 2020-ba, ahol már nem elég, és nem is nagyon lehet egy albummal élni, így Krúbi esetében is elérkezett a folytatás ideje. Amit kaptunk, azt pedig még a legmerészebb álmainkban sem vártuk volna.
Az első, Nehézlábérzés címmel futó album egy ütős, de ugyanakkor kissé sekélyes lemez lett, amely tényleg hatalmas tömegeket tudott megszólítani, felidézte az egykori „Apuveddmeg-szindrómát”. Ezalatt azt értjük, amit a középkategóriásan legendás Wellhello-szám ért el, hogy az is szereti, akinek „Apu tényleg megveszi”, és az is, aki úgy gondolta, hogy érti a poént, és ez maga egy szatíra. A Nehézlábérzés szókimondása így képes volt egyszerre az értelmiségibb rétegből bevonzani egy népesebb tábort, és a mainstreamebb vonal követőit is sikerült megszólítani. Talán kijelenthetem, hogy a végére addig feszült a húr, hogy már a közönségből senki nem gondolta, hogy róla is szólhat a dal, de mindenki ezt feltételezte a másikról. És erre jött az Ösztönlény.
Az Ösztönlény aztán elhozta azt a pontot, ami az előadó korábbi projektje, a Pregnant Whale Pain (metálnak nem metál, inkább egy nagyon betépett és olykor félrepengető King Gizzard) során nem sikerült, a Krúbi-karakterben pedig még lehetőség sem volt rá. Az album száraz adatait tekintve 10 dal és 52 perces: minden benne van, amit szeretünk benne, és az is, amit eddig csak az előadó mögé gondoltunk. A bátor kísérletezés eredménye egy történet, így az Ösztönlényt célszerű faltól falig hallgatni.
Soha nem gondoltam volna, hogy lesz egy album, ami egyszerre fog taknyosra bőgetni, feldühíteni, közben elérni azt is, hogy végig vigyorogjak, mint aki élete legjobb acid-tripjén esik keresztül. A számok a sorrendet tekintve hibátlanok, a kezdés pedig homlokegyenest megy a hallgatónak. A történetet elősegítik a betétek, a belsős poénok, visszautalások korábbi dalokra, és még az albumon belül is vannak válaszolgatások.
Az én személyes kedvenceim a Jéghideg és a Kutya párosa, az előbbiben „Ez itt mind csak egy álom – ez nem a holnap” suttogós betéteire a Kutya végén –talán Enter Shikari és Ghostemane közös szerelemgyerekére hajazó – screamelésben válaszol: „Ez itt nem csak egy álom, nem – ez a holnap”.
Ezek a válaszok és utalások visznek át a történeten, amelyben saját magával is vívódik Krúbi. Ez az az album, amihez le kell ülni, és egyszer egyben végig kell hallgatni, különben az egész nem tud kiteljesedni, hiszen ez nem a könnyeden bulizós, banánt dobálós, „mindenkit megrakok” hangulatban íródott, és ez egyáltalán nem baj.
Külön kiemelném azt, hogy bátor egy rapperhez képest a rengeteg éneklés, bár talán egy mondatban korrigálnám is a rappert előadóra. Mivelhogy előadóról beszélünk, aki nem írta meg a 125-ödik „Follow The Flow, csak káromkodással” számot, hanem a saját gondolatait vitte véghez, emiatt a pontszáma az albumnak nálam az egekben lesz, nincs becsülendőbb, mint az az előadó, akit azért szeretnek, amit csinál, és nem azért, mert az elvárt számokat hozza.
Meg kell említeni, hogy ezzel az albummal, ha átgondoltan, ha nem, de jó eséllyel a Lejtő című dalban normie-nak nevezett rajongóit el fogja veszíteni Krúbi, hiszen az Ösztönlény üzenetében is komplex, többször hallgatós, és nem szabad gyorsan átfutni rajta.
Az esetleges hibákat tekintve egyedül a korábbitól való éles váltást tudnám mondani. Kicsit nehezen képzelem el, hogy az eddigi banánnal dobálózó rajongók hogyan fognak megőrülni egy Jéghidegre, de arra is kíváncsi lennék, hogy hányan értették elsőre a Dinamitot, amelyben jelenlegi miniszterelnökünk „monológját” hallgatjuk a rendszerváltás óta hivatalt élvező miniszterelnökök felsorolásával.
Az Ösztönlény kiszabadult a hazai szcéna eddigi legbátrabb lemezének keretein belül. Ezzel a lemezzel nem csak elnyerte újra legitimitását a legnagyobb tényezőnek számító hazai előadók között, de cserébe mindezt olyan összetetten csinálta, hogy az évek óta saját allűrjeikben díszelgő elitnek is tökéletes fricskát mutatott.
Az album nálam 10-es, és pontosan azért, mert nem azt kaptam, amit vártam. Bevallom, hallgatás előtt azt éreztem, hogy az album után nálam kifullad majd az egész hype az előadó körül, de végül teljesen magához láncolt, és nemcsak engem, hanem még sokakat. Mindezek mellett kiharcolta saját stílusát, amit nem tudnánk semmihez sem igazán hasonlítani, és talán senki nem is fog hozzá vagy az ő útjához hasonlítani.
