Az indianai producer-DJ JLin két év elteltével május 19-én jelentette meg 2015-ös debütalbumának, a Dark Energynek sokak által várt folytatását – a Black Origami megújult oldalunk első A hét lemezében.
A footwork utóbbi években lezajló popularizálódásában kétségkívül JLin is szerepet játszott: a klasszikus, nagyobb nevek mellett – mint RP Boo vagy akár DJ Rashad – utóbbi években feltűnő előadó 2011-es Erotic Heat száma már olyan kevéssé konvencionális helyeken tűnt fel, mint például egy 2014-es divatbemutató. Erre rá egy évre jelent meg az első teljes nagylemez: a footworköt a megszokottnál egy fokkal művészibb kontextusba helyező Dark Energy lett több év végi toplistán a legjobb 2015-ös album. Ezt a művészi, komplex megközelítést viszi tovább a most megjelent kísérletező elektronikus Black Origami.
A Planet Mu égisze alatt kiadott közel háromnegyed órás lemez egy külön világot épít fel. A címadó dal legeleje az egyetlen, ahol még egyfajta dallamosság jelenik meg, onnantól viszont beránt Jerrilynn Patton a saját kavargó, egyszerre törzsi szertartásokra és futurisztikus, poszturbánus dühre épített univerzumába. A végeredmény pedig lenyűgözően részletes és összetett, mégis homogén: az albumot átszövik az ismétlődések, a bonyolult ritmus, a csörgők, gongok és dobok furcsa játéka, a torzított beszédhang és néhol a természeti zajok. JLin tehetségét pedig más sem jelzi jobban, mint hogy ugyanazokkal az eszközökkel mennyire eltérő zenei képeket hozott létre az albumon belül – a dalok akkor is erőteljesen elkülöníthetőek, ha csak kevéssé figyelünk a lejátszásra.
A Black Origamin JLin olyan kollaborációkat jegyez, mint az ambient producer William Basinski, az elektronikus-experimentális Holly Herndon vagy épp a dél-afrikai hiphop tehetsége, Dope Saint Jude – ráadásul beszélhetünk egyfajta JLin-érzetről is, hiszen a velük közös dalokat már első hallgatásra is minden hezitálás nélkül ki lehet választani a többi közül. A vendégek kéznyoma megjelenik az egyes számokban: a Basinskivel jegyzett Holy Child szakralitást visz az addig egyfajta pogány természetközeliséggel operáló lemezbe. A Fawkesszel közös mindössze másfél perces Calcinationön nyávogásszerű az ének és misztikusabb, visszafogottabb a világ – az időtartamról is szót ejtve pedig kisebbfajta felüdülés volt a három-öt perces dalok között átélni ezt: hiába csodálatosan kidolgozott az album, néha talán egy picit épp túl hosszúak az egyes számok. A leghosszabb trackek közül nem egy már a befejezte előtt egy-két perccel kibomlott teljesen, nem mutat a fennmaradó időben semmi újat.
https://www.youtube.com/watch?v=-axSp3ezKws
A dalok közül azonban mégsem a rövid Calcination, hanem leginkább a Holly Herndonnal közös 1% emelkedik ki – ez az egyetlen, melyben érthető mondatokkal találkozunk. Az egészet áthatja a veszély érzete, egy telefonhívás részleteit játsszák be, egy gyerek hiába kér segítséget, szirénaszerű hangokat hallunk, nem érkezik válasz – a lemez legbeborultabb, legsötétebb dala a végeredmény. A közvetlenül ezután következő Dope Saint Jude-kollaboráció Never Created, Never Destroyeden újból előkerül a footworkra jellemző hangrészletek ismétlése a törzsi hangulattal szemben, bizonyos értelemben klasszikusabb, mint az addigi dalok, ez a leginkább táncolható.
Végezetül pedig ezt oldja fel a záró dal Challenge: az addigiaknál egy sokkal jobban behatárolható helyzetbe kerülünk, a dal elejétől kezdve folyamatosan épül fel a szituáció: eleinte hirdető kiabálást hallunk, majd beleszól egy mély hang és megkezdődik a csata, gyors, lüktető dobok, sikítás és sípolás jelzi a küzdelmet. És ugyanezt a harcot játsszuk le mi is a zenével – megerőltető, összetett, figyelmet igénylő lemez a Black Origami, de mindenképpen megéri.
8.5/10
