Kevés olyan koncerttel találkozni, amelynek a brácsa a kiemelt hangszere. Megszoktuk, hogy a hegedű vagy a szintén népszerű cselló áll a középpontban, őket tekintjük szólóhangszernek a vonósok családjából. De mi a helyzet a brácsával? Hogyan képes ez a hangszer érvényesülni, kibontakozni, valamint megcáfolni a vele szemben kialakított negatív sztereotípiákat? Tabea Zimmermanntól választ kaptunk a kérdésekre, aki a mára mindenki kedvencévé vált Várdai Istvánnal nyújtott örömzenét a Müpa vendégeinek.
Várdai Istvánt már nem kell bemutatnunk az olvasóknak. Mesélhetnék arról, hogy a világ egyik legkiválóbb és legelismertebb csellistája… De az igazság az, hogy ezzel még a közelében sem járnék annak, amit a koncertjeitől valójában kapunk. Az intonáció és a lágy, kellemes tiszta hangok mestere, aki bármikor és bárhol képes ugyanazt a magas színvonalat hozni – ezért is sorolják a zenekedvelők és szakértők a legjobbak közé. Ez a koncert sem okozott meglepetést zenei minőség és interpretáció tekintetében, amiról a csellista mellett a világhírű brácsaművész, Tabea Zimmermann és az elismert karmester, Héja Domonkos gondoskodott.
A koncert Richard Strauss f-dúr csellóra és zenekarra írt románcával (op.13) indult, amelyben a Concerto Budapest asszisztált. A zeneszerző igen korai, mindössze tizenkilenc évesen írt románca nem sok zenész repertoárjában tűnik fel, éppen ezért nagy várakozás és érdeklődés előzte meg. A darab viszonylag rövid, könnyen befogadható, tökéletes indítást adva ezzel az estnek. Az érdekes háttértörténet mellett a koncerten a cselló és a zenekar meglepően könnyed összhangja érvényesült, amelyet a visszatérő motívumok még inkább kihangsúlyoztak. Nagyon fontos azonban kiemelni, hogy a mű koránt sem lebecsülendő, hiszen egyszerűsége nem a nívóban, hanem a befogadó által kapott impulzusok értelmezésében nyilvánult meg. A Várdai István nevéhez mára szinte hozzánőtt Stradivari-cselló (az immár hosszabb vonóval kiegészülve) pedig fokozta az élvezetet: rezgése és hangzása a sokadik alkalommal is elkápráztat tökéletességével, valamint esztétikai szempontból sem utolsó. (Az első darabot itt meghallgathatod.)
A második darab – Bartók Béla: Brácsaverseny – még talán az ezt megelőzőnél is nagyobb kuriózumnak számít. Nem sokan mondhatják el magukról, hogy élőben hallhatták ezt a darabot itthon, különösen nem egy olyan elismert és tehetséges művésznő előadásában, mint Tabea Zimmermann. A darab hibátlanul testesíti meg a Bartók-stílus legfontosabb jegyeit: a sejtelmes, kissé baljós, borús hangulat és a disszonanciának álcázott hangulatfokozás újabbnál újabb meglepetéseket hozott a koncert további perceiben. Véleményem szerint – amelyet egy kedves ismerős is megerősített – azonban ez a mű és előadás a közelébe sem ért annak az impulzusáradatnak, amelyet a románcban átélhettünk. Ez nem kifejezetten a hangszerből adódott – gondolok itt arra a sok brácsás anekdotára, amelyekben tréfásan élcelődünk a mélyhegedű sokat vitatott prioritásán – hanem egész egyszerűen nem kaptunk olyan átfogó és harmonikus összképet az előadásban, mint amilyet az est elején. A közönség reakciója nem sokat árult el ebből, hiszen Zimmermann óriási tapsot kapott a Brácsaverseny végén, mégis egy enyhe hiányérzettel indultam el szünetelni az utolsó darab előtt. (A Brácsaversenyt itt meghallgathatod.)
A koncert befejezése – és egyben valódi indíttatása – a Strauss által újragondolt Don Quixote (op.35) volt. Cervantes azonos című regényéről bizonyára mindenki hallott már, ám a valódi történetet igen kevesen ismerik (tisztelet a kivételnek, amelybe sajnos én nem tartozom bele). A középpontban – a Wikipédia és a Müpa programfüzete szerint – az álmodozás és a kalandozás áll, amelynek hangulata valóban visszaköszönt a zenészek előadásmódjában. A darab különlegességét első sorban annak köszönheti, hogy a brácsaszólam kiemelt szerepet játszik benne. Az első és legintenzívebb szólamot természetesen a cselló kapta, mégis ott találjuk a második helyen az ezúttal szólószerepben tetszelgő mélyhegedűt. A megszokott felállást, miszerint a hegedű előtérbe kerül, nyugodtan elfelejthetjük a Don Quixote esetében. A cselló és a brácsa párbeszéde egészen különleges és magával ragadó jelenségként írható le, amelyet a két kiváló szólista, Várdai István és Tabea Zimmermann kommunikatív összjátéka emelt magas színvonalú előadássá. Az igazi kihívást ugyanis az jelenti, ha az egyéni ötleteinket és érzéseinket össze tudjuk hangolni egy másik tehetséges, ám különböző látásmódú zenész gondolataival. Ebben azonban nem volt hiány a színpadon. (A szimfonikus költeményt érdemes meghallgatni Msztyiszlav Rosztropovics előadásában, amelyet itt megtalálsz.)
.
