Fél nyolckor itt soká szól a harang. Csak szól, nem harangoznak, villamos áram működteti. Talán a szeminárium miatt, régen így hívhatták dologra a kispapokat. Az egyetemért biztos nem, olyan ritka a korai előadás, mint a zsúfolt folyosók.
A főtér, vagyis a régi főtér, a történelmi tehát zúg a bimmbammtól – meg a tolatgató lánctalpasoktól. Az egyetem – főiskola? – épülete árnyékot vet Berzsenyi hátára, talán ezért nem néz sosem a régi pártház felé a poéta, és csak a székesegyház újonnan tatarozott homlokzata világít még sárgábban a polgárias bérházak között áttűző sugarakban. Talán a harang villanyosáramát kinyerhetnék ebből az átsugárzásból?
A Berzsenyi tér, mert így is hívják, pedig lehetne püspöktér, több dolog emlékeztet az egyházmegyére, vagy megyeházatér is, most romlásnak indult. A lánctalpasok felkapcsoltak hátramenetből és felszedték a macskakövet, most derült rá fény, hogy némely helyen a kockakő alatt is bitumen van, kitépték a bokrokat, eldarálták a fatörzseket. A régi villamos, ott átellenben, bánatosan sandít, biztos ő is kisvasút szeretne lenni: lesi, lesz-e nyomvonal is a régi kövek alatt.
Berzsenyit elhatárolták. A tér parkolója – fizetős! – narancssárga kerítésekkel van körülövezve; díszei hullanak. Ki látott már műanyag kordont? A bekerítések közepén, most valahogy kevésbé meggyőzően, de még mindig a tudás házának háttal, az Alpokalja poétája: valami labyrinth origója. Nem melegíti vállát a felkelő nap, homályban tarja még ilyentájt a régi pártház.
Pedig ilyenkor befogadó a város, még meglassúdott, érzékelhető, el lehet mélázni benne. Főként a főtér közepén a szebb lelki világba merülő remete mellé telepedve, vagy inkább alá, a szobrát övező, pókhálószerűen összetört márványdarabokra ülve. Kedvelt dohányzóhely, szabadtéri kávézó, és ezt, napjaink cégéreként jelzi is az ottfeledett sok kis barna műanyagpohár. Egyszer, itt dohányozva, hiszen igazodni kell az elvárásokhoz, Berzsenyi mégiscsak öt méternél távolabb áll a bejáratoktól, láttam, ahogy egy nagy nyugati autó, hatalmas motorháztetejével, mint egy az orrát a költészetbe ütve, egyszerre három Berzsenyitalapzatkövet tör el – és inkább mégsem parkol be. De az öreg nem is törődött vele, pedig szemben a villanyos voltát leplezni kívánó kisvasútjelölt még meg is mosolyogta. Most megszüntették ezt a kulturális és vendéglátóipari egységet, mert félmagas kerítés övezi. Most dübörög a történelmi tér, és a palota, ott szemben csak csukott szemmel hallgatja, függönyök mögül.
Azt suttogják, nem tudni, honnan a füles, hogy egész a tél közeledtéig ilyesféle tereprendezés folyik majd itt. Hát, ugye, nem bánjuk, hogy az egész tér végre Berzsenyi lába előtt hever. Nézi mint buzognak szép ifjai szeretett népének. Legszívesebben azt hiszem, lemenne, segíteni, sőt a kezébe venné a munkálatokat, irányítana, és csak ha már munkásait nyugodni eresztette, és már nem hallja a munka lármáit, csak akkor gerjesztené eszméit, és élné szebb lelki óráit. Azt viszont ne is feltételezzük, hogy Berzsenyi úgy érzi, hogy emiatt most forrna a világ, csak mert a földet letaposták ezek a lánctalpak, mert tudja ő, hogy az idő az hirtelen elrepül, és gyorsan közelít a tél, és akkor valami zöld lugas fogja őt körülvenni, olyasféle, amelyre mindig vágyott, dúslevelű és zöld, magához fogja ölelni, s kertet fog ékesíteni márványos szobra.
Hiába azt a munkások, a kivitelezők is tudták, hogy ez a paszomántos elrévedő ez nem akárki, mert habár a tér parkolóját teljes egészében kerítések vonala határolja, ezen a nagyobb négyzeten belül, a közepén, Berzsenyi kapott egy külön kis négyzetet, egy szabályos kis zónát magának.
